Kegyes és hálátlan feladat egyben Anglia XIX. századi uralkodónőjéről, Viktória királynőről filmet forgatni. Nem lehet vele nagyot tévedni-gondolhatnánk-, mert a leghosszabb ideig trónon lévő brit királynő fiatal éveit filmre adaptálni szinte garantált közönségsiker, ugyanakkor az unásig ismert kosztümös klisék vermébe játszi könnyedséggel eshet egy rendező. Viktória ifjú éveit eddig egyetlen produkció sem hivatott bemutatni, hiánypótlóként Jean-Marc Vallée rendező vállalkozott többek között Martin Scorsese producerkedésével a film elkészítésére.

Viktória királynő trónra lépését belhatalmi harcok előzték meg, mielőtt alig tizennyolc évesen fejére került a korona. Innentől kezdve lehetünk tanúi a fiatal lány próbatételeinek és kemény erőfeszítéseinek, amint a férfiak uralta brit politikai porondon igyekszik megállni a helyét és makultátlan királynővé válni. Elhangzik a legendás mondat is, amit uralkodása kezdetén imádott nevelőjének mond: “nagyon jó leszek”, ez a pár szó állítólagosan valóban elhagyta annak idején Viktória királynő száját és immár két évszázada szállóigeként terjed.

És a filmben őt alakító Emily Blunt is nagyon jó. Az ördög Pradát visel és a Farkasember sztárja bravúrosan játssza a rá osztott feladatot, na de nem görcsösen, amolyan magától értetődően, zsigerből fakadó lazasággal, mégis miliméterre pontosan, alázatosan megkomponálva a színészi játék ívét. A film emellett Viktória életének szerelméhez és egyben unokatestvéréhez, Albert herceghez (Rupert Friend) fűzödő mély érzéseit és házasságuknak első éveit tárja elénk, az elején kissé vontatottan ugyan, de annál több szenvedéllyel, a két színész között valósággal izzik a levegő a vásznon. Bármeddig elnéznénk a szerelmük történetét, talán pár esztendővel hosszabb cselekményszál belefért volna a kapacitásunkba.

Semmi rosszat nem óhajtok megfogalmazni a filmmel kapcsolatban, történelmi is, szerelmes is, profi, hiteles, harcos lelkű (feminista) nőtársaim pedig egy erős nő portréját kapják doppingként. Romantika és politika a mozikban, előre hát.