Ennek fényében számíthattunk volna rá, hogy mi vár ránk a Roham Bárban szombat este a Napokontól, amely hazai banda dacára, már az aktuális lemezén is úgy szólt, hogy ihaj! Nagyon összerakott, nagyon igényes, nagyon hangulatos albummal rukkolt elő a megszokhatatlan nevű formáció. Május 9-én, a pedig már említett Rohamban tartottak lemezbemutató koncit a srácok Spacetaxi és a Grand Mexican Warlock közé ékelve, és a szó szoros értelmében a puszta földbe döngölték a közönségüket.

De ne szaladjunk ennyire előre. A hely ismertetésétől most eltekintenénk, legyen elég annyi, hogy egyike a város hangulatos, de nem kirívó söntéseinek. A fél 9-es kezdést a rutinos koncertlátogató persze óvatos fenntartásokkal kezeli, és ezt nagyon jól is teszi. A Spacetaxi negyed 10 körül lépett a deszkákra. Eleddig ismeretlenek voltak e sorok írója számára, de nagyon jó benyomást tettek. Nem véletlen, hogy a stilisztikailag behatárolhatatlan Napokon őket kérte fel a melegítésre. Eredeti hangulatú muzsikájukat ugyanis szintén nagyon nehéz elhelyezni a stílusok térképén, maradjunk annyiban, hogy van benne latinos erotika, popos dallamvilág, klasszik rockos lendület, rengeteg tempó- és stílusváltás. Énekesnőjük pedig titokzatos femme fatale-ként ad arcot az alapvetően léhának és lazának tűnő, de a mélyben rengeteg technikát és munkát hordozó produkciónak.

Nagyon is kellemes volt, tehát a Spacetaxi, de az az igazság, hogy ez az este a Napokoné volt, akik mindent és mindenkit elhomályosítottak. Persze ehhez kellet egy „piszkos trükk” is, mégpedig a hangzás. Egy hete írtunk pár sort a banda új lemezéről, és ott dicsértük a hangzást, amit persze magyar stúdió-viszonylatok között kell érteni. Ha azonban a lemezeknél van némi hangzásbéli lemaradás a nagy testvérekhez képest, a koncerttermekben már jobb a helyzet, ha van egy jó hangcuccod.

Na a Napokonnak van. És nem is sajnálták a srácok, a hangerőtől még hajnali háromkor is csengett a fülünk, a gitárok torzítása pedig annyira a végletekig volt húzva, hogy a dalok közti szüneteket is folyamatos sistergéssel töltötték meg. És bár a nagy könyv szerint a túlzott hangerő, és a túlvezérelt torzítás nem tesz jót a zene tisztaságának, kötve hisszük, hogy itt bárki akadékoskodott volna miattuk. Ráadásul a koncerten szépen lassan minden potméter egyre feljebb lett tekerve, a negyedik szám után elkapott minket a gyanú: ezek a puszta hanggal akarnak megsemmisíteni minket. Ez a zajos fíling persze sokat adott az est fényéhez, és ha rosszmájúak lennénk, akár parasztvakításnak (süketítésnek) is vehetnénk…

De nem vesszük annak, mert a Napokont hihetetlenül technikás zenészek alkotják, akik a legtöbb profival ellentétben hatalmas elánnal és beleéléssel játszottak. Egy olyan társulatot kell elképzelni, amely nem is a közönséget, hanem saját magát kergette eksztázisba, és a szenvedélyük, meg a zenei tudásuk gyilkos kombót alkotott a már fejtegetett brutális hangzással.

A banda show-jának nagy részét az új lemez alkotta. A hat dalra a végén rádobtak még hármat a régiek közül, hogy az oldschool fanok se maradjanak parlagon. Az új dalok élőben sokkal jobbak, mint a lemezen, pedig ott se voltak kutyák. Itt jegyezzük meg, hogy a múlt heti lemezkritika során két dal minőségét is kifogásoltuk, de a Rohamban mindkettő ott volt a szeren! Annyira jó volt a hat új dal, hogy a három régi slágert simán kenterbe verte. Ez okozott egy kis anomáliát, mert ugye elvileg a koncert lépcsőzetesen építkezik, itt meg az első két harmad jobb volt, mint az encore.

Ebben azonban a dalok milyensége mellett egy másik tényező is szerepet játszott, az alkohol. A banda tagjai nem sajnálták a nedűt, és ez bizony kétélű fegyvernek bizonyult, mert színjózanul valszeg nem váltak volna azokká a rock-n-roll dervisekké, akik teljesen széthajtották magukat a színpadon, de az is igaz, hogy a végére megszaporodtak a technikai hibák. De a show-t mindez nem tudta elrontani. Mi nem hinnénk, hogy kimértebb józansággal, nagyobb pontossággal, de kevesebb tűzzel jobb lett volna ez a buli. Ez így volt maga a rock n roll! Sisteregve, zúzva, eksztázisban apróbb tökéletlenségekkel, és egy-egy szétcsúszással. A Napokon tagjai pedig elég jó zenészek ahhoz, hogy megengedhessék ezt így maguknak. Szabályosan a földbe döngölték a közönséget, nyomukban nem maradt más, csak por, hamu és kielégült testek.

Ezt már az elvileg főprodukció, a Grand Mexican Warlock sem tudta überelni. Félreértés ne essék, ugrálás itt is akadt, meg jóféle talpalávaló is, de a visszaesés akkor is kézzel fogható volt. Pedig összerakott zene a GMW-é, kicsit talán túlságosan is.

A banda dzsesszbe hajló, pszichedelikus dalai egyedi ízűek és összerakottak, de most élőben kicsit túl lettek kombinálva. A kiszámíthatatlan tempóváltásokba ugyanis előbb utóbb belefárad az ember, a sok kísérletezés pedig megöli az egységes arculatot. Szóval kapkodta a fejét rendesen az éjfélre már jobbára illuminált közönség, nehezen fejtették meg a zenei képleteket, és bár zúztak, ugráltak, táncoltak, sosem a zene ritmusára tették. A GMW sokat markolt, kevesebbet fogott, érdekes módon tőlük a kevesebb a több. Így ez csak egy erős közepes volt, pedig képesek jobbra.