A teret egy hatalmas fehér Cadillac uralja, melyben/körül zajlanak a filmes zsánereket idéző jelenetek. Roadmovie a színpadon: díva, stoppos, csajok, kiégés, szex, zsaruk, erőszak, para, üldözés, buli – ez mind lejátszódik röpke egy óra alatt.

A kocsit a táncosok mozgatják, a fények által kijelölt határok közt, s a darab közepén három részre bontják, hogy darabokra szaggassa a lelkünket is a dramaturgia. Majd újra összekapcsolják, hogy egy “Paul Newman-látomásban” kikocsikázzon a végtelenbe.

Frenáktól eddig szokatlan módon a zene legalább olyan fontos szerepet játszik a darabban, mint maga a koreográfia: erős, érzelmeket generál és hangos. Ugyanígy az egész hátteres vetítés, ami bizonyára sok emblematikus üzenetet hordoz, ám az első sorban ülve a befogadóképességem nem terjed ki addig, hogy ne választásnak éljem meg, hogy hova irányítom a figyelmemet: a táncra, vagy a háttérre.

A legnagyobb újdonság viszont az idősebb generáció bevonása. A Frenák darabokra oly jellemző fitatalos lendületet fantasztikusan kiegészíti a négy korosabb táncos visszafogott profizmusa. Maga a francia-magyar koreográfus is feltűnik egy igen emlékezetes jelenetben

Bevallom szívemnek oly kedves lenne látni több ilyet, hisz ahogy a filmben is létjogosultsága van – sőt elengedhetetlen – az idősebb színészek jelenlétének, úgy a táncosokat sem kellene harminc fölött nyugdíjba küldeni.

Ami viszont változatlan, hogy Frenák úgy használja táncosait elképzelései megvalósításában, mint a jó zenész a hangszerét – nem kíméli őket; a testük pusztán eszköz, hogy a legtökéletesebben adja át nekünk nézőknek a lelkében látott képeket, érzéseket.

Nekem nem lett a kedvenc darabom, de azért ismét remekművet láthattunk. Január 20-án még van lehetőség a Trafóban megtekinteni, ne hagyjátok ki!