Müller Péter regényét alighanem húsz évvel ezelőtt olvastam, egy akkor már számomra ismeretlen színészről, kinek azért a nevét ismertem, Sós Imréről szólt a mű. A vidékről Pestre kerülő színésznagyság öngyilkosságáról szóló regény kirítt a szocialista realista prózából, akkor az emberek Berkesi, Szilvási regényeit tartották szépirodalomnak és a műértők közt nagy ováció fogadta a legújabb Passsuth művet is. Az akkori társadalmi valóságtól konzekvensen elzárkózó, a kettős tragédia magánéleti fontosságára fókuszáló regény kellemesen elütött a hazai könyvtermelés átlagától. Most új kiadásban jelent meg, a könyvet szerkesztő Müller Péter Sziámi neve jelzi, hogy a könyv a szerzővel együtt egyfajta családi gebin lett. Mivel a jeles szerző egyre mohóbban, markánsabban igyekszik rátelepedni arra az ezoterikus és misztikus területre, amely Hamvas Béla és Szepes Mária közt most terra incognitának számít, úgy gondolom, arra számítottak, hogy az akkor megtörtént közös öngyilkosságot az idő valami transzcendens magasságba emelte, éterizálta, elvonatkoztatta és így már megfelel a Müller Péter baráti kör elvárásainak, kik mohón olvassák a Mester egyébként-számomra teljesen lapos és érdektelen fejtegetéseit életről, túlvilágról stb. melyek Müller Péter törekvéseit tartalmazzák, azt, hogy középszerű íróból a közvélemény a guruvá való válását hozsannával beiktassa, lajstromozza. A kisebb-nagyobb irodalmi sikereket elérő Müller Péter/Szomorú vasárnap/, most figyelmen kívül hagyva életművének valós értékét, szívósan és lelkesen kalapáltatja , cizelláltatja /családi vállalkozásban glóriáját. Amikor a szerző a kezét ráhelyezi a Bölcsek kövére, szemét becsukja, átszellemül látnokká, kapcsolatot keres és talál a transzcendenciával, tanítványok, szurkolók lelkes csapata előtt, számomra hasonló magatartásformát mutat, mint Csurka István, hisz mindkét esetben arról van szó, hogy az eredeti írói szövegtől, annak értékétől elszakadva, az alkotó egy másik, nagyobb közösségszámára mutasson be, számukra egyébként elérhetetlen, transzcendens értékeket és a váteszi szerepkör aprópénzét számolatlanul gyűrjék saját zsebükbe. Csúfos dolog, ha nagy író játssza el a nemzetmentőt, prófétát/ Tolsztoj, Szolzsenyicin/, de az is megmosolyogtató, ha egy-a legjobb indulattal is csak középszerűnek mutatkozó alkotó- lesz az isteni kinyilatkoztatás-legtöbbször a porondon, manézsban-magát produkáló fáklya hordozója. A váteszi szerepkörben egyébként erős lehet a mezőny. Olvastam Müller Péter síron túli beszélgetéseit Latinovits Zoltán kapcsán. A szöveget itt is hasonló szándék hozhatta létre. Ám, azóta kezembe került Szenes, vagy Bradányi Iván könyve, ki képzelt beszélgetéseket rögzít Marilyn Monroe és Truman Capote közt. A fiktív párbeszédből kerekedik ki az életrajzi kötet. Erről jut eszembe, hogy szorít az idő, most januárban még meg kell írnom, hogy mit mondott halála után nekem: Dzsingisz Kán, Albert Einstein, Hérodotosz, Napóleon, Goya, Abraham Lincoln és Vlagyimir Ilijics Lenin. Müller Péter könyve két művet is tartalmaz, a fülszöveg (Müller Péter Sziámi) "halálrajzi" regényeknek nevezi őket (milyen kedves irodalomelmélet kategória!) egy megtörtént és egy megsejtett öngyilkosság művét. A Részeg józanok a magyar színészóriás és pszichológus feleségének kettős öngyilkosságáról szól, a kötetben szereplő Világcirkusz pedig: "Ernst Ludwig Kirchner az expresszionista festőzseni műtermében lőtte szíven magát, miután életművét megsemmisítette. Ez a regény róla szól. Az író később legjobb barátja, egy amerikai rendező- operatör filmet álmodott a történetről. Marlon Brando elolvasat a forgatókönyvet és akarni kezdte a főszerepet. A többi a sors durva fintora: a művészbarát sok évvel a könyv megjelenése után szóról-szóra ugyanúgy halt meg mint a főhős, a film soha nem készült el. Egy megélt és egy megsejtett tragédia." E történet hasonmását megírta már Doctorow, a temetőben kószáló, a fejfák alapján prózát író, szenzációt kapirgáló szerzők előtt pedig nyitva áll az út: a magánkiadás. A kötet fog tetszeni, elfogy kellő példányszámban, olvasható prózáról van szó mindkét esetben, csak ne lenne az a görcsös igyekezet, hogy a szöveget a Mester látnoki megdicsőülésének tartsák. Mert nem az.