“A “B” stúdió a WLT elátkozott stúdiója volt, a rádómúmia kriptája, meg is járta, akinek itt akadt dolga. Nagy, háromszögletű helység volt az Ogden szálló második emeletén, ahol a WLT működött, Minneapolis belvárosában, a 12. utca a La Salle sarkán. Kész vákuumkamra, – mondta Dad Benson – egyszer levegőért kapott a Jószomszédság alatt, és két hatalmas dongó akadt a torkán, majdnem megfulladt. Irving Jones Knox tiszteletes állította, hogy nem hallja magát, miközben a Holnap reményé-ben prédikál. A templomokban, amikhez szokva volt, szavai morajló hullámokként görögtek vissza a falakról; a “B” stúdióban a hullámok hatalmas szivacsnak ütköztek. Reed Seymourt egyszer elővette a csuklás, hogy kijött a műfogsora és pampoghatta végig a híreket. Egy héttel később, a HAT EMBERÉLETET KÖVETELŐ TRAGIKUS ST. PAUL-I LAKÁSTŰZ taglalása közben besurrant hozzá a Shepherd Fivérek gospelkvartett három tagja, és egy árva szó nélkül pucérra vetkőztették. Seymour rendületlenül olvasott tovább, kétszer nyikkant csak, amikor a gatyáját lerántották.
A rendszeresen rajtaütöttek a Déli hírpercek alatt kis gaztetteikkel: beleköptek poharába, ennivalóval hajigálták meg, mézgát csurgattak cipőjébe, egyik nap pedig meggyújtották a kezében tartott szöveget, és egyszerre nagyon gyorsan kellett olvasnia -egy gyászhír volt, és soha nem jutott a gyászoló család sorig-, úgyhogy másnap Reed kulcsra zárta a stúdióajtót.
A hírolvasás zavartalanul lement, de ekkor meg az ajtó nem nyílt ki, a Sheperd fivérek hagyták, hogy eszelősen püfölje a falat, amíg össze nem csurrantotta magát. Ilyesmik történtek a “B” stúdióban.
Úgyhogy egyik bemondó sem szerette a “B” stúdiót, inkább a nagyobbik “A” stúdiót használták, megbékélve az őgyelgő, röhögcsélő, bagózó zenészekkel, vagy a zöld hangszigetelő csempés “C”-be ültek be, amit mióta Leo LaValley ott tartotta a Tűnődések-et, és mindannyiszor savanykás bélgázzal telefingva hagyta hátra maga után, csak Gázaakamrának emlegettek. Leónak egyszer a “B”-ben kellett rögzítenie pár tucat hirdetést a Minnesotai Tejtrösztnek, és kiugrott egy pillanatra valamiért, és amikor visszament, csupa Hasting Húsos-hirdetés volt az asztalán. Na bumm, gondolta és beolvasta őket, köztük azt is, amiről a szövegíró később váltig állította , hogy nem az övé:
“Hasting kolbász télen, nyáron, tavasszal – Hastingsé petyhüdten is nagyobb egy arasszal.”, és ami Leónak majdnem az állásásba került.- Hogyhogy nem vetted észre, mit olvasol be?-vonta kérdőre főnöke, Ray Soderjberg. Leo azért nem szúrta ki a stiklit, mert minden erejével azon volt, hogy el ne röhögje magát egy másik bemondón, Phil Saxon, aki ujját a slicccén kidugva állt az ajtóban. Tipikus “B” stúdiós történet.
A “B” stúdión 1936 óta ült átok, amikor egy januári hóviharban egy Price Waterman nevű fiatal lemezlovas, aki a Délutáni traccsparti-t vezette a “B” stúdióban, két órán át olvasott be közlekedési híreket és iskola bezárásokat, és közben kifogyott a vízből. Szája kiszáradt, erős, borízű hangjából suttogás lett, és nem kapott levegőt. Beszélt tovább, amíg teljesen ki nem fogyott a szuszból, akkor elájult, és amikor magához tért, nem jött hang a torkán. Gargalizált és öblögetett, de a hangja nem jött vissza az istennek sem. Csak dünnyögni tudott, vagy halk burukkoló hangot adott, mint egy galamb. Pályát kellett változtatnia. Burgonyatermesztő nagybátyja beszerezte egy raktárházba Minotban, ahol a sérült gumókat válogatta a raktárházban, mígnem augusztusban maga alá temette egy rakomány lezúduló krumpli, mert a sofőr nem hallotta meg az elsuttogott segélykiáltást.
Idősebb kollégái úgy érezték, Price kísértete ott ácsorog a “B” stúdió függönyei mögött, nyugtalanul, lábát váltogatva, kísértettorkát köszörülve vár az utolsó Adás Vége jelzésre. A bársonyredőkben árnyak libbentek, amikor Price fészkelődött. A hírösszefoglalók nyugtalanították, a szappanoperák szintén, a zenészek társasága viszont jótékonyan hatott rá. Szombat esténként egy emelettel lejjebb a WLT Csürdöngölő-t közvetítették az Északi csillag bálteremből. A színpadot fehér fenyőpóznák díszítették, a szénabálákkal lehorgonyzott vászon színfal vörös pajtát formázott, és a Csürdöngölő műsorvezetője George(Vasgatya) Akers szeretett felsurranni a “B” stúdióba a zenészekkel, ahol bekaptak egy pofa sört és lezavartak pár kör pókert a capella blokk alatt.
George és a fiúk tíz percig kártyáztak, akkor lapajaikat az asztalra csapva rohantak lekonferálni (Hálás köszönönet Shepherd fivérek! A Csürdöngölő műsora hamarosan folytatódik, ez itt a WLT, a legjobb Rádióállomás a Legjobb Szomszédságban, a hetesszázhetven kilohertzes középhullámon, a minneapolisi Ogden Szálló stúdióiból?
Egyik szombat este George arra tért vissza, hogy a neki tulajdonított ászok eltűntek és egy halom kevésbé jelentős alap foglalja el helyüket. -Fiúk – szólalt meg. – A rádió napjai meg vannak számlálva. Az öreg Price így akarja értésünkre adni.”