Ilyen filmekre mondja a
“szibarita posztposztmodern jó dolgomban nemtudom már mit csináljak” nyugati ember, hogy
keresetlen, őszinte, életszagú. Minthogy ma már modor nélkül még beszélni is
szinte csak azok tudnak, akik „kívülről” jönnek – brazilok, perzsák,
bangladesiek, azeriek, vietnamiak… – az ilyen filmeket is jobbára ők teremtik
meg, akiknek még tényleg nagybetűs az élet (hisz nincs benne részed soha…). Mint
Varga Mária, a dél-erdélyi bányavidékről, naív-koraérett 13 évesen, még fáj neki
az égő élet (miközben a „gróf” tán épp agarász).
Ebben a gyereklányban, s az
általa megtestesített szerepben, Iszkában még minden benne van, ami jóra képes
az ember, és remélni is lehet, hogy Varga Mária és Iszka sorsa kettéválik.
Ugyanis a forgatókönyvíró Bollók Csaba Iszkát emberkereskedők kezére adta, míg a
rendező Bollók Csaba megmutatta, hogy honnan került elő és milyen mélyre
kerülhetne még Varga Mária, az ember Bollók Csaba pedig vigyáz, hogy ne oda
kerüljön. Ennek a filmnek tényleg nem az volt a fő célja, hogy lehessen egy
filmet csinálni, hanem hogy megmutasson valamit. Valakit. Valakiket.
Az
elején, a hulladéktelepen fémeket guberáló gyerekek között még nem látni az
arcokat, mintha a kamera is olyan ügyetlenül csetlene-botlana, mint a
kihasznált, fáradt, koszos gyerekek a nem nekik való világban. Később is amolyan
„amatőries”, kézikamerájával de-oda vetődő a film, amint a benne szereplő
gyerekek, akiket ide-oda vet a szerencséjük. Még Gózon Francisco sem akar
„profi” lenni, a kamerával „naívan” bóklászik, s így vesz észre olyan dolgokat,
amikről mi felnőttek azt szoktuk mondani, hogy nem is képzelnénk, mi mindent
észrevesznek a gyerekek ösztönösen. Amikről azt hisszük, hogy titokban maradnak
a gyerekek előtt. Néha a dialógok is „naívak”, olyanok, mint a gyerekek és
felnőttek okulására szolgáló, az élet mindennapjait sűrítő közmondások,
szólások. Valódi népi ballada lett így az Iszka utazása, így mesélné el a
történetet Mari néni is (vagy még inkább Iszka-Varga Mária húga Rózsika).

Egyszerű emberek szólnak egyszerűen, sallang nélkül. Így és csak így tudja
ez a film érzékeltetni, amit nem lehet érzékeltetni. Ez nem empátia, nem
beleélés. Ez bele élés. Meg benne élés. Mi meg utána tipródunk egy kicsit otthon
a hintaszékben a kandalló mellett.
A nagy művészek mindig a sárban találják
meg, mutatják fel a gyöngyöt, ez nemesíti az olvasót, a nézőt. Na de mit kezdjen
a sár meg a gyöngy egymással, amikor nincs ott senki tollal, kamerával, hogy
megmutassa?