Színház az egész világ

Amióta világ a világ, az emberek igénylik a szórakozást és a játékot. Nem véletlen, hogy már az ókori Görögországban is felismerték a színjátszás jelentőségét, és különös kiváltság volt, ha valaki egy-egy előadásra eljutott. Az eltelt évezredek során persze sok dolog megváltozott, ám vitathatatlan, hogy ez a művészeti ág a mai napig nem vesztette el létjogosultságát. Tudjuk, hogy amit látunk, az nem valóság, mégis szeretünk hinni benne, hogy a színpadon pergő történet igaz. Legalábbis arra a néhány órára. Azonosulunk a szereplőkkel, szurkolunk a jókért, és izgatottan várjuk, hogy a rossz elnyerje méltó büntetését. A nagyszerű angol drámaíró, William Shakespeare címben idézett, mára szállóigévé vált mondata örökérvényű. Gondoljunk bele, az élet számtalan területén szerepet játszunk, akárcsak a színészek a színpadon: egyszerre vagyunk gyerekek, szülők, dolgozó emberek, barátok, házastársak. Ráadásul az élet írta „forgatókönyvek” mindig sokkal izgalmasabbak a kitaláltaknál. Ám ha ilyen nagyszerű élmény a színház, miért nem járunk többet? Mit tud a mozi, amit a színház nem?

Kétdimenziós valóság

A színházhoz képest a mozizás még gyerekcipőben jár, alig több mint száz éves. 1895-ben szabadalmaztatták a Lumiere-fivérek találmányát, a kinematográfot. Ez volt az első filmfelvevő illetve filmvetítő gép a világon. Ezzel a találmánnyal indult el a film világhódító útjára, és talán nem túlzás azt állítani, hogy a 21. századra az egyik legelterjedtebb szórakozási forma. Nem véletlenül vált a hetedik művészeti ággá. Varázsa abban rejlik, hogy az időt és teret egyszerre használja föl. A 20. századi monumentális technikai fejlődése révén nem csoda, hogy a mozgókép, a film milyen gyökeres változáson ment keresztül az elmúlt száz év alatt!

Egy új élmény

A már említett, múlt században kezdődő technikai robbanásnak köszönhetően ma már a filmgyártás olyan monumentális iparággá vált, amely során sok filmnél olyan eszközöket és technikákat vetnek be a filmkészítők, hogy az addig kétdimenziós képi világot háromdimenzióssá képesek változtatni. Az ember nem csupán mozgóképet néz, de számtalan trükkfelvétel segítségével úgy érzi, hogy a látott történetnek ő is részese, a valóság szinte tapintható. Manapság, amikor minden a felgyorsult, dinamikus életről és a rohanásról szól, érthető, hogy az embereknek egyre több külső ingerre van szükségük, ami fenntartja az érdeklődésüket, és ez a vizuális ingerekre különösen igaz. A mozi megadja ezt a vágyott élményt, a színház azonban nem. Bár a színpadi technikák is sokat fejlődtek az elmúlt évtizedekben, élmény szempontjából azonban közel sem azt adják, mint a digitálisak. (Képzeljünk csak el a színpadon egy – a Harry Potter-történetekből ismert – kviddics meccset, vagy amint az Alkonyatban a vérszívó szívtipró Edward szupersebességgel suhan a baljóslatú erdőn át Bellával a hátán. Színpadon ez kivitelezhetetlen, és az erre törekvő próbálkozás megmosolyogtató lenne.)

A választás egyéb szempontjai

Másik fontos szempont, hogy melyik szórakozási formát engedi meg az ember pénztárcája. A régi időkben sem a színház, sem pedig a mozi nem került sokba, így nem okozott gondot megfizetni ezeket. Ma már ez másképp van. Noha a mozijegyek ára is egyre drágább – körülbelül 1400-1500 forint körül mozog egy felnőttjegy – a színházakat sem kell félteni: egy-egy jobb előadásra 4000-5000 forintot is elkérhetnek, sőt még többet, ha igazán jó helyre kérünk jegyet. Minél vastagabb tehát a pénztárcánk, annál inkább megengedhetjük magunknak a színházat. Ráadásul a mostani tizen-, huszonévesek gyakorlatilag belenőttek a „digitális varázslatba”, így érthető, hogy nekik inkább ezek felé húz a szívük, míg a náluk idősebb korosztály inkább a színházat preferálja. Arról nem is beszélve, hogy míg a moziban van diákjegy, addig a színházakban nincs. Nem elhanyagolható körülmény az sem, hogy a mozihoz „könnyebb hozzájutni”, míg egy színielőadásra sokszor jóval előbb meg kell venni a jegyet, és a fiatalok inkább a gyors megoldások hívei.

Mit nézzünk?

Akár színházba akár moziba megyünk, mindig, minden kornak megvannak a maga kedvencei. A mozikban mostanában a 3D-s látványvilágú filmek a legfőbb slágerek. Ilyen a mostanában debütáló Harry Potter és a halál ereklyéinek második része, a Karib-tenger kalózainak negyedik része, vagy a novemberben érkező Hajnalhasadás, ami ugyan nem 3D-s technológiával készült, ám a fiatalok körében az egyik legjobban várt alkotás. (Ez a Twilight-saga utolsó része, amit a Harry Potterhez hasonlóan két részben adnak le, a másodikat jövő novemberben.) Természetesen a mesék és vígjátékok is nagy népszerűségnek örvendenek. (Kungfu Panda 2, Micimackó, Hupikék törpikék, A gondozoo, Förtelmes főnökök stb.)
A színházban leginkább a zenés-táncos darabok, musicalek, operettek a „menők”. Ilyen például a Rómeó és Júlia, az Abigél, Valahol Európában, Az operaház fantomja vagy a Rebecca. Természetesen a klasszikus, illetve kortárs drámák is folyamatosan helyet kapnak a színházi repertoárban.

Jelen pillanatban tehát inkább a mozi felé billen a mérleg, ám mindezek ellenére nem kell attól félnünk, hogy a digitális forradalom, lesöpri a szórakozás palettájáról a színházat, hiszen közel sincs így. Egészen másfajta élményt ad a kettő, de ezek megférnek egymás mellett, és ki tudja, talán még eljön az az idő is, amikor majd a színházi jegypénztáraknál is többen tolonganak – köztük fiatalok is -, mert belátják, hogy a színpadon látható, hús-vér szereplők nyújtotta élmény semmilyen digitális technikával nem helyettesíthető.