A fizikus Stephen Hawking óta tudjuk: a női lélek még az univerzumnál is nehezebben értelmezhető. Számtalan nagy szerző próbálta már megfejteni a női psziché rejtélyét – Shakespeare-től kezdve Woody Allennel bezárólag – azonban maradéktalanul egyetlen irodalmi zseni sem tudta megérteni ezt a mélységet. Orosz Dénes filmjéhez Galambos Attila, Orosz Dénes, Szente Vajk és Szirtes Tamás írt szövegkönyvet, mindehhez Bolba Tamás zenéje társul. A sztori fölött basáskodó demiurgosz tehát hat férfi – kérdés, mit tudnak feltárni a nőkben rejlő rejtélyes erők természetéből?

Mit tehet egy alfahím, ha a barátnője hirtelen összeköltözik vele, ráadásul bejelenti: anyának érzi magát? A Poligamy sajátos választ ad. András (Nagy Sándor) ágyában minden reggel más nő bújik elő a takaró alól. Azt hiszem, sok férfitársam örülne ennek a forgatókönyvnek. A bonyodalmak ott kezdődnek, hogy a személyisége is más lesz a hölgyeknek: az egyik egy erotomán szexistennő, a másik depressziós, kultúrőrült kékharisnya, de itt kavarog a butus szőke, a tájszólásos konyhatündér is… András nem tudja eldönteni, miért hívják az összes lányt Lillának. Hová tűnt az eredeti barátnője, a valódi Lilla, aki a gyermekét várja? Mintha a Mátrix nőkre konvertált változatában lennénk. András elveszíti a valóságérzetét, és a női lélek különböző árnyalatai lesznek a beszélgetőpartnerei ebben az alternatív belső utazásban.

Nagy Sándornak jól áll András szerepe. Ügyesen illeszkedik a kétségbeesett, macsószerepből kizökkentett pasi bénázásához. Balla Eszter (Lilla) kicsit kilóg nekem az ideális, különleges barátnő koncepciójából, akihez képest a felbukkanó női személyiségtípusoknak csak árnyalatoknak kellene lenniük. Így belefutunk egy bámulatos balesetbe: az árnyékok többsége érdekesebb lesz, mint az árnyék alanyául szolgáló főhősnő! Balla Eszter jó a kedves, dinamikus csajszi karakterében, de csábereje, nőisége ebben az előadásban a nulla felé konvergál.

András haverja, a hiperromantikus Kornél (Szente Vajk) új színt visz a történetbe. Irgalmatlanul belezúg egy lányba, és teljesen túllihegi, hogy egy nála idősebb nővel kavar. Annyira rápörög a románcra, hogy a legvadabb ámokfutásokra képes szerelme bizonygatásaként, ami számos komikus pillanatot teremt. Vajk szórakoztató értéke exponenciálisan nő a darab során, valami elementárisan lökött az infantilis Rómeó bőrében. Kornél imádatának tárgya, a vidám pasival szembeállított jégkirálynő Adél (Oroszlán Szonja), aki mindent a lelki működések nyelvére fordít le. Trecskó Zsófia magával ragadóan dilis a szobanövény-Lilla alakjában. A darab egyik fénypontja, mikor megérkezik hozzá kis családja. Apja (Feke Pál) korosodó, pókhasú Macskajajos maffiózóra maszkírozva csúcsteljesítmény – a figura és a buggyant nyelvezete egyaránt. A zenei betétek a család felbukkanásakor egy balkáni buli sírva röhögős vadságát idézi, a gengszter nyelvi nyakatekertsége pedig káprázatosan kreatív. Kár, hogy a többi szereplő nyelvezetében kevésbé érvényesül az egyéni íz leleményessége. Lilla anyja (Várady Viktória) alig tud megszólalni a szószátyár üzletember mellett, de rommá plasztikázott arca, feltöltött szája afféle rapid társadalomkiritika arról a milliőről, ami körülveszi az ilyen keresztapáskodó fenegyerekeket.

Az Ady versek és a depresszió közt driftelő Lilla-árny (Molnár Gyöngyi) állandóan öngyilkossággal fenyegetőzik, András alig bírja megállítani az önpusztításban. Szeretetéhség és komor humor – egy egzisztencialista hárpia, akit imádtam utálni! A másik árny Kiss Ramóna, a nimfomán díva, aki nagykanállal eszi a szeretőket. Csak a szex körül brainstormingol, így előjáték gyanánt a legvadabb becenevekkel bombázza Andrást. Dinamikus, dögös, démonikus – Ramóna az egyik legelementárisabb a női pszichében kavargó árnyalatok közül. A női lélek azonban nem csak a finomkodás, a kedvesség otthona: a mélyben benne parázslik a domina, András macsóságának totális megalázása. Wégner Judit zavarba ejtő agresszor, már-már félünk tőle. A további két nőtípus csak egy villanásnyi időre rajzolódik ki a nőiség mélységéből. Az orosz hölgy határozottságával tűnik ki, a konyhatündér (Sári Éva) tréfás tájszólása feltűnő. Túl keveset szerepelnek ahhoz, hogy komolyabban elemezhessük őket. Az ő dominanciájuk helyett kapunk azonban két fergetes mellékszereplőt, a portást (Székhelyi József) és a takarítónőt. Pár mondatuk van, de rutinjukkal csaknem ellopják a showt a főszereplők elől!

A darab ötlete érdekes. A show dübörgő és látványos, a musical vonal viszont sokszor döcög. Előfordul, hogy a dalok dramaturgiába káoszba hullik, és a négy főszereplő összevissza replikázik egymásra. Máskor a női válaszok sokértelműségére épül a musicalbetét, ami ingatag, akár egy kártyavár. A Poligamy más műfajban történő feldolgozásban is megállná a helyét. Ütősebb lenne dalok nélkül, a többször említett nyelvi leleményekre épülve. Ha a gengszter, a portás vagy a pszichológusnő szövegének szellemiségére alapoznák, az év vígjátéka lehetne.
Így a darab olyan, mint egy túlstrukturált limonchello. Édeskés sütemény, mely után mégis kicsit keserű marad a szánk íze.