A rothadó szépség ül tort az emberség mibenlétét kutató mese, a Pinocchio új olasz adaptációjában, az egyik (most a másik!) főszerepben a téma szerelmesével, Roberto Benignivel.

Miután Olaszországban általános sikert aratott, a Berlinale gálavetítésén a nemzetközi közönség előtt is bemutatkozhatott Matteo Garrone új Pinokkió-adaptációja. A 15 Donatello-díjra jelölt alkotásban Garrone a kortárs erőszaktörténetei (Gomorra, Dogman) között és után ismét a Szörnyek és szerelmek (Tale of Tales) világához tért vissza. A röviden tündérmese-exploitationként leírható, olasz barokk felnőttmeséhez képest a Pinocchio egy kissé szelídebb, de ugyanúgy bizarr és félelmetes elemekben gazdag történet. Carlo Collodi eredetileg újságfolytatásokban, majd 1883-ban könyvformában is megjelent műve, a Pinokkió kalandjai nevelő célzattal borzongatta a gyerekeket, hogy a lustálkodás és rosszalkodás helyett az iskolát, a szófogadást és a dolgos életet válasszák. Különben felakasztják, kirabolják vagy esetleg szamárrá változtatják őket. Nem csoda, hogy ilyen alapokat látva az olasz rendező elismerően csettintett.

Download this video

Miközben a többség valószínűleg az 1940-es, lekerekített Disney-változatból ismeri a történetet, Garrone olyan elemekkel tűzdeli meg a mesét, mint egy halott kislány egy olyan kastélyban, ahol mindenki más is halott, egy csigatesű dada, egy emberarcú tonhal vagy egy elhízott, csúnya tücsök – és természetesen az akasztást sem hagyja ki. Ezek mind látványukban, mind tartalmukban nyugtalanítóak lehetnek a kicsiknek – a felnőtteket viszont az olyan gyermekded karakterek untathatják, mint a Pinokkiót zaklató macska és a róka. Így összességében a Garrone-féle Pinocchio legnagyobb talánya az, hogy voltaképpen kinek szól: míg a Szörnyek és szerelmek egyértelműen és kizárólag a felnőtt közönségre épített, ez a film kis híján két szék között a pad alá esik.
Ez azonban nem jelenti azt, hogy a Pinocchio legnagyobb része ne volna szórakoztató (legalábbis felnőtt szemmel): a rothadó szépségre építő, magával ragadó dizájn, az elbűvölő zene és a történet hangsúlyai, mondanivalója is a helyén van. Szintén nagyon jól működik az a világkép, amit Garrone már a Szörnyek és szerelmekben is elegánsan kezelt: a Pinocchio sem ad magyarázatot az ábrázolt világ működésére, természetesen olvasztja egymásba a realisztikus és a mesei elemeket, amelyek így egyenrangúvá válnak.

A cikk folytatása ITT!