Az alapszitu egy pszichológus rendelőjéből indul: a 7 éves Péterkét anyukája hozza terápiába, mert a kissrác képtelen kimondani azt a szót, hogy “szeretlek”. A terapeuta hipnózissal előbb az időben vissza, majd előre viszi a gyereket, s a múlt és jövő jelenetei sorra elevenednek meg a nézők szemei előtt. A darabot négy színész játsza, két férfi és két nő, akik folyton cserélődnek a szerepekben: aki az előbb még anyuka volt, a következő percben kurva, vagy Péter szerelme. A sztori a pénisz, és a fiú/férfi szexualitás körül forog, leginkább viccesen tálalva. Van itt komoly mell-fétis, első szerelem, cset-szobás őrületek, és igen bizarr személyiségzavar.

Bevallom, én nem sokat nevettem, de a férfi nézők sokszor fakadtak hangos kacajra. Nekem kicsit egyszerű volt a humor, és persze óhatatlanul is összehasonlítottam a Bozsik Yvette-féle “Vagina monológok”-kal, ahol a vígjáték elemek mellett remekül megfértek a komolyabb, mélyebb, sőt targikus gondolatok is. Hiányoltam a téma kínálta mélyenszántó lelkizést, vagy őszinte kitárulkozást. Bár egy ilyen pasis darabhoz lehet, hogy pont ez illett, hiszen a srácok is előszeretettel csinálnak viccet a kínos szitukból, az őszinte megélés helyett.

A színészi játék viszont hihetetlenül jó volt. Szemenyei János nagyszerűen alakította a gyerek Pétert, minden ripacskodás nélkül, és ugyanolyan hitelesen adta a kamasz, vagy felnőtt személyiségeket is. A többiek pedig elképesztő lazasággal bújtak a legkülönfélébb karakterek bőrébe, akár percenként váltogatva azokat.

A darab nagy erénye, hogy élő zenét használtak hozzá; Dobri Dániel egy szál gitárral kísérte végig a játékot, hol zenei aláfestéssel, hol megeffektezve egy-egy jelenetet.

Az Ovibrader a Thália Stúdió színpadán tekinthető meg.