Az amerikai függetlenfilm fenegyereke Harmony Korine legújabb alkotásában mintha Jim Jarmusch nagy sikert aratott költőjének Patersonnak állítana antitézist. Moondog (Matthew McConaughey) az élet értelmét nem a hétköznapi szépségek szemlélésében lelte meg, hanem a véget nem érő sztondulásban.
Moondog karaktere mintha Charles Bukowski mozgóképes lenyomata lenne: a férfi a floridai Key Westen tengeti alkoholban, marihuánában és mindenféle tudatmódosító szerben úszó napjait, néha hajókázik egyet néhány prostituálttal, és spanol a többi szétesett csavargóval a sarki krimóban. Amikor pedig a bódulatnak eléri azt a fokát, hogy a fizetett nők mellett a múzsa is megcsókolja, akkor ontja magából a rá jellemző profánul megkapó verseket.
Talán John Waters óta nem volt olyan rendező, aki olyan magasról szart rá, hogy mit gondolnak róla a kritikusok és közönség, mint Korine. A rendező első filmje, a Tétova lelkek óta nem volt egyetlen olyan alkotása, ami minőségileg az elejétől a végéig kimagasló lett volna, azonban éppen ebben rejlik ereje és őszintesége. Korine megengedi magának, hogy hibázzon, vállalja, hogy filmjein belül vannak üresjáratok, érthetetlen, a film ritmusát megszakító intermezzók. Ugyanis tudja, hogy néhány bravúrosan felépített jelenet olyan bődületesen erős és megkapó, hogy sosem fogunk tudni szabadulni az emlékétől.
Cikk folytatása ITT.
Hozzászólások