Az egyik női főszerepet – mert sok nő és sok férfi mozaikszerű történetének
összemosása adja a film lendületét – Juliette Binoche (Az angol beteg;
Csokoládé; Félix és Rose) játssza. Egy negyvenes éveiben járó nő, három
gyerekkel, fáradtan, szociális munkásként segít az embereken. A jóképű, táncos
és fiatal öccséhez (Romain Duris – Talán; Arsene Lupin; Lakótársat keresünk/Még
mindig lakótársat keresünk) költözik, akinek nem működik úgy a szíve, ahogy
kéne, és felkészül, hogy nemsokára elhagyja a világot. A halálraítélt férfi
kifelé fordul, elkezd gyönyörködni az életben, amiből neki már nincs sok
hátra.

Környezetében dominószerűen megindulnak a változások.
Kicsi a
világ, szoktuk mondani Budapesten, de Párizs sem nagyobb. Az emberek közt kapocs
van: az ember, aki az erkélyéről bámulja a többiek életét, és elképzeli, kik
lehetnek, miket élhetnek át, meglát egy gyönyörű lányt a szemközti háztömb egyik
lakásának ablakában. Ez a nő egyetemista, és éppen szerelmet ébresztett a
professzorában, aki épp nagy változásokat él át: kipróbálja magát a média
világában, és összeroppan. A pragmatista ember a pszichológus díványára dől.

És még nők, modellek, akik a piaci raktárban keresik a kalandot, az erős,
munkás férfiak kezét, a feldarabolt húsok és mandarinok között. A filmben úgy
alakul a szereplők élete, hogy sokan nemet mondanak a szépségre. Vagy a szépség
mond nemet nekik, rosszabb esetben – de Párizs felkínál egy álomvilágot, a fent
és a lent, az elit és a hétköznapi találkozik, mindenki kap lehetőséget. Az
afrikai bevándorló, a piaci árus, a modell, a táncos, az anya, az eladólány a
péküzletben, az egyetemi történész professzor és a diáklány is. Valakinek nemet
kell mondaniuk, hogy másnak igent mondhassanak.
De ellökik maguktól az
idealizáltat és a valóságosat választják. A történetre támaszkodva írhatnám azt
is, hogy a hétköznapi házi sztriptízt a profi helyett.

A szálak
találkoznak, ha felülről nézzük őket. Az emberek előtt újabb és újabb kapukat
nyit meg az élet, és a lényeg, hogy élünk – ez így van, de erről már készültek
filmek?! Ezért a franciák hozzáteszik: el kell magunkat engedni, könnyeden,
táncolva és táncolva, felszabadulva, örüljünk, hogy dobog a szívünk, hogy jól
dobog.

A fent és lent, a dolgok fölé emelkedés és a nyüzsgésben részt
vevés közötti ingázás új helyszínek felé kalauzol minket.

Volt egy
pont, ahol a történet lehetőséget kapott, hogy klisészerűen végződjön, de a
főhős életének lezáratlansága a Paris végére nem pontot tesz. Inkább
pontpontpontot.