-A Moszkva tér és a Szezon közönségdíjakat is nyert a különféle szakmai elismerések mellett, és sokan meg is nézték ezeket. Ehhez képest, az Overnight sajtóvetítésén azt mondtad, örülsz, ennek most egy szűkebb, művészmozis jellegű forgalmazása lesz.
-Azért, mert nem akartam félrevezetni a közönséget. A második filmemnél kerültem abba a helyzetbe, hogy a forgalmazó belekezdett egy olyan kampányba, amely átveri a nézőt, mindezt azért mert az állami támogatás fejében bevállaltak bizonyos nézőszámot. Viszonylag nagy kópiaszámmal és kampánnyal megpróbálták eladni valami könnyű kis vígjátékként az elég lassú ritmusú, keményebb hangvételű filmet. Én már akkor is féltem, hogy az első hétvégén ugyan sokan mennek majd megnézni, de sokan csalódni fognak. Már akkor azt éreztem, hogy a nézők felét átverjük, mert ők egy “Moszkva tér 2-t” akarnak látni, ám nem az van a dobozban. Az lett a vége, hogy a szakma ugyan elismerte a Szezont, de a közönség egy része fanyalgott. Semmiképp sem akartam, hogy megint ez legyen. Azt gondoltam, hogy az Overnight-ot nézze meg 20-30 ezer ember, de az legyen vele boldog, azt kapja, amit várt. Ez egy szerzői film.

-Hogyan alakultak egyébként a nézőszámok a három filmnél?
-A Moszkva tér öt kópiával hozott százezer nézőt, meg eladtak belőle 25 ezer DVD-t. A Szezont 20 kópiával vetítették, megnézték 80 ezren, az Overnight-ot pedig az első hónap alatt országosan kb. húszezren, 8 kópia mellett. Egyébként épp tegnap telefonáltak a Művész moziból, hogy ott nagyon jól tartja magát, s ez most nagyon fontos. Amúgy ez a nézőszám téma eléggé fals dolog.

-Miért?
-Akkor már inkább a jegybevételt kellene nézni, az reálisabb. A nézőszám annyi, amennyit a forgalmazó mond. Esetleg beterelik az iskolásokat, a nyugdíjasokat, a börtönlakókat, mittudomén kiket, hogy a minisztérium felé szép adatokat mutassanak. Nagyon rossz irány, hogy a magyar filmet egy ilyen látogatottsági kényszerpályára állítsuk, mert egyrészt nem valósak a számok, másrészt a piac 90 százalékát uralják a hollywoodi filmek. Egy-két gatyaletolós vígjátékkal lehet ellenük hadakozni, de ez a meccs már rég elment szerintem. Már a francia filmeknek sincs nézője Magyarországon. Jön mondjuk egy új Ozon film, és háromezer nézőt hoz. De Tarantino is csak negyvenezret, azért ez döbbenet! Ha viszont van egy Die Hard 4., vagy egy Harry Potter akárhány, azon az egy filmen vannak egy hétvégén százhúszezren, ha nincs ilyen, akkor az összes többi 100 műsoron lévő filmen 50ezren. Értelmetlen a nézőszámokkal foglalkozni ilyen piaci körülmények között.

-Na de pénzt kell szerezni a következő filmedre is…
-De ez nem függ össze a nézőszámmal! (Mellesleg a royalty-t, sem szoktam megkapni, mert azt a forgalmazó meg a producerek elszámolják mindenféle költségekre.) Az új modell úgy néz ki, hogy az első pénzeinket külföldről kell megszereznünk, és akkor jelentkezünk a magyar filmalapnál, amikor már megalapoztuk a filmet holland, francia, német, vagy egyéb pénzforrásokkal. Igaz, ez azzal járhat, hogy esetleg majd angolul kell forgatnom, vagy holland főszereplővel, vagy ki kell vinni a gyártást Németországba, de legalább működik.

-Az Overnight-on is látszik, hogy a külföldi partner erősebben beleszól a stáb összetételébe. Garas Dánielt és Barsi Bélát például még megtarthattad az állandó munkatársaid közül, de a hangmérnök Zányi Tamást már nem. Harcoltál érte?
-Nagyon keményen harcoltam érte, de hiába. Az volt az alap, hogy ami német pénzt kapok – ez történetesen 400 ezer euró volt -, azt a németeknél kell elköltenem. Egy csomagot eleve ki kellett venni a költségvetésből, ami felett a németek diszponáltak. Sajnos egy ponton túl nincs duma.

-A nemzetközi érvényesülésnek mindig jót tesz, ha valami irányzat, művészi mozgalom-féle kialakul egy országban, lásd például a Dogmát. Ilyesmin esetleg nem dolgozik a nemzedéked? Hajdú, Pálfi, Mundruczó, Török, a híres Simó osztály?
-Ez inkább a producerek és a kritikusok “feladata” lett volna, nem az alkotóké. Nekem is fáj, hogy a magyar filmnek nincs olyan hype-ja, mint az orosznak, vagy a románnak mostanában. Az viszont igaz, hogy a csehek, a lengyelek még ott sincsenek, ahol mi, ők ellenben könnyen összehoznak akár egymillió feletti nézőszámot is otthon, a saját filmjeikre. A románok ügyesen ráálltak a Ceausescu témára, modern eszközökkel elmesélve a diktatúra történeteit, és ezzel nagyot dobtak, főleg Cannes-ban az elmúlt években. Biztos lehetett volna kitalálni egy jó címkét számunkra is, de ehhez kellett volna egy ügyes forgalmazó vagy producer, illetve egy okos kritikusi közeg, amelyik ezt a pár fiatalt komolyan veszi. Nálunk elég tragikus a kulturális menedzsment, amire a német színvonalhoz szokott kooprodukciós partnereink rá is csodálkoztak az Overnight kapcsán.
Mi, az osztálytársaimmal, a dán dogmafilmek idején kezdtük a pályánkat és tudatosan nem alakítottunk ki ilyesfajta irányzatot, mert “túlontúl” függetlenek akartunk maradni. Közösséget persze rengeteget lehet találni a filmjeink között. Valamelyik kritikában olvastam, hogy a Taxidermiával és a Fehér tenyérrel összehasonlítva az Overnight is ugyanarról szól: “arról, hogy győztünk, de tulajdonképpen vesztettünk.” Persze ezen túl, számos azonosság van, csak valakinek észre kéne venni végre azokat.



-Az Overnight hogy áll most nemzetközileg?
-Mannheimben nyitott, ez egy német premierfesztivál, egy hete ott volt a bemutató. Rengeteg helyre meghívták Mexikótól Dél-Koreáig. Amúgy kész a német szinkron, tavasszal indul a német mozi és DVD forgalmazás. Több világforgalmazóval is tárgyalnak a producerek.

-Nyilatkoztad, hogy a nemzedéki trilógiának kinevezett eddigi nagyjátékfilmjeid után váltani akarsz. Merre?
-Az új filmem egy sokkal egyszerűbb történet, nem kell hozzá “szociológiai” kutatásokat végeznem. Családtörténet, egy ötvenéves nő áll a középpontban, aki a családja felbomlása miatt igen keményen megborul. Egy speciális road movie lesz, mikor is a fiúnak fel kell kutatnia elveszett édesanyját. Női főhős lesz, annyi biztos. De ez nem jelenti azt, hogy ez lesz nálam az “új vonal”. Amikor elkezdtem a Moszkva teret, akkor sem három filmben gondolkodtam. Gondoltam ez meglesz, majd felkérnek valami horrorfilmre vagy musicalre, és akkor meg az lesz. Aztán rájöttem, hogy ez nem így működik: egyfelől nem is kérnek fel ilyesmire, meg nem is akarnék az ipari filmkészítésbe beolvadni. Amerikában már két hét után mindig rosszul érzem magam. Európa szerintem sokkal izgalmasabb kulturális terep. De persze gazdaságilag sem érdektelen a filmesek számára sem: sok kis piac, mégis rengeteg hasonlóan gondolkodó ember. Szeretem a saját történeteimet mesélni, s amikor kész vagyok, mondanám is tovább, csak útközben mindig új közeget keresek, hogy ne legyek dögunalmas. Analizálom a kis életem, nem a könyvespolcon keresem a témát.

-Természetesen lenne mit beszélni a rövid- és tévéfilmjeidről is, de most csak a három nagyjátékfilmedre vonatkozólag kérdezem, hogy a különbözőségeik a te átalakulásodat tükrözik, vagy inkább a témákból adódó különbségeket?
-Szerintem inkább az utóbbi, nem érzem úgy, hogy a művészi felfogásom különösebben változott volna. A Moszkva tér volt a legkönnyebben fogyasztható, a legsodróbb lendületű, a legszemélyesebb. A forradalmi tempóban változó társadalmi közeg, a diákszereplők esetlensége, a 80-as évek végének hangulata egyfajta roncsoltságot, a kézikamera zaklatottságát indokolták. Az időutazás ellenére sem lett stilizált film. A Szezonnál, mikor az Alföldön kerestük a helyszíneket, sokszor az volt az érzésünk, mintha egy western díszleteiben lennénk. Hőség, por és mozdulatlanság. Eljátszottunk kicsit a western elemekkel, mintha a karcagi srácok nem is Balatonra, hanem Kaliforniába vágynának. Az Overnight-ban a képi világ már sokszor uralkodóbb, mint a történet. A “brókervilág” vizualitása, az üvegpaloták, a nyakkendők, a jelmeznek ható öltönyök, a külsőségekre kényesen adó közeg légkondis hidegsége eleve rányomta a bélyegét a filmre. Meg aztán a technika is rengeteget változott tíz év alatt, ma már mindent szkennelünk, digitalizálunk, emellett persze ragaszkodunk a film nyersanyagához. Az Overnight-ot végre cinemascope képarányban készíthettük el. Mindazonáltal, igyekszem levetni magamról a Moszkva tér “vígjátéki” béklyóját, nem akarom, hogy sikerfilmet és nézőszámokat várjanak tőlem. Ha azt a 20-30 ezer embert meg tudom tartani, akik jelen pillanatban egyáltalán érdeklődnek a szerzői magyar filmek iránt, azt hatalmas erénynek tartom.

-Az Overnight főhőse Vas Péter, az éppen katasztrófa felé haladó “sztárbróker”, a fő helyszín pedig az anno csődbe jutott Kontrax évek óta üresen álló székháza. Erről eszembe jutott néhány párhuzam, és feltételezem, utánanéztél, mi van ma Dicső Gáborral, a hajdani Kontrax vezérrel, “ex-sztármenedzserrel”?
-Nem, fogalmam sincs, mi van vele. De egy másik párhuzam eszembe ötlött, Kulcsár Attila telefonszámát megszereztem egy újságírótól, és meg is hívtuk a premierre, mondván mégis Magyarország egyik “legkurrensebb” brókere. Nagyon kedves volt, mondta, hogy hallott már a filmről, és szívesen el is jönne, de éppen a barátnőjével külföldön nyaralt abban az időszakban. Aranyos nem?

-Magánemberként mennyire vagy benne abban az “extatikus életformában”, amit az Overnight-ban (is) ábrázolsz?
-A tempója nyilván hat az én életemre is. Harcolok, hogy megtartsam az egyensúlyt a munkám és a magánéletem között. Mondjuk éppen Bombay-ben forgatok, és haza kellene érnem a gyerekem szülinapjára. Rohanok saját magam után. Erről az aszinkronitásról is szól az Overnight. Magánélet és karrier beteges aszinkronitása. Persze ez közhely, ám szociológiai tény, hogy a mi harmincéves korosztályunkból kerülnek ki zömében a gazdaság és az ország vezető figurái, emellett pedig demográfiai csődbe juttatjuk az országot. Gondolom, tíz év múlva, ha jobban látjuk majd, hogy hova vezetett mindez, jobban megértjük, hogy miről meséltem 2007-ben. Lehet, hogy még én sem látom tisztán sok pontját a történetnek, ahhoz még sok idő kell. Már eddig is elképesztő összejátszások voltak film és valóság viszonyában. Például három évvel ezelőtt, mikor a tőzsdei cégek név szerint bekerültek a forgatókönyvbe, adódott a mondat, hogy “a MOL tuti bukóban”, most pedig, a premier idején a MOL helyzete valamiféle alapkérdéssé vált a magyar sajtóban, sőt a politikában. Az idézett mondat olyan súlyú lett, hogy komoly problémák támadtak belőle, de hálistennek végül, benne maradhatott a filmben. A Moszkva tér idején a politikusok és a történelem megítélése, – az olyan mondatok például, mint a “ki a csöcs az a Nagy Imre?” – jelentették a cenzúrától rettegő “bevállalást”, ma meg egy cégnév. A jövőből visszanézve érdekes lesz megnézni, hogy tíz év múlva a MOL milyen formában él majd a köztudatban. Nagy Imre megítélése mindenesetre sokat változott 1989 óta, de már 2000 óta is rengeteget, mikor is a Moszkva tért forgattuk.

-Van-e utópiád arról, hogyan lehetne kitörni ebből az életformából?
-Nincsenek nagy horderejű elképzeléseim, amúgy is csak a szűkebb szakterületem, a kultúra és a film terén érzem úgy, hogy tudnék érvényeseket állítani. Az biztos, hogy az európai mozi haldoklik. Mi például nem tudtuk megvédeni a korábban nagyon erős mozihálózatunkat , ahogy a franciák, németek, csehek, lengyelek legalább azt igen. Nálunk a multiplexek eluraltak mindent, szerintem ez komoly probléma. Nem sikerült megóvni a vidéki városi mozikat például, de a fővárosban is csak pár művészmozi életképes. Az egyetemisták se járnak már moziba, csak néha amerikai filmekre, de azokat is leginkább a koleszokban töltögetik le a netről. Pedig a mi korosztályunkban még evidens volt Godard-t, Fellinit, Antonionit nézni, ami a mai vizuális dömpingben még fontosabb lenne. A filmkészítői oldalon több pizitívumot látok és ez a kultúrpolitika vívmánya is. Külföldön jó visszhangja van a magyar filmeknek, nyilvánvalóan értéket teremtünk. Ám aggasztó, hogy itthon mennyire nincs kinek készítenünk a filmeket. Lehet, hogy velünk, magyar rendezőkkel is sok baj van, és másképp kéne fogalmaznunk. Például sokkal közérthetőbben, populárisabban. Csak az a gond, hogy ez a mintakövető gondolkodás olyan kompromisszumokra kényszerítene minket, ami számunkra nem minden esetben vállalható.

-Mitől lehetne több “igényes” néző?
-Hát nézd…, ez a vonat már elment. Ez a vonat a kereskedelmi televíziók magyarországi “torozásának” kezdetén ment el végérvényesen. Akkoriban kellett volna okosabbnak lenni. Ma annyira nincs pénzük az embereknek, hogy 60 %-uk már csak tévéből fogyaszt “kultúrát”. Nem mennek moziba, színházba, koncertre, kiállításra… A hazai kereskedelmi televízió borzalmas színvonala hamar leépítette az általános kulturális szintet. Aztán a következő csapás az volt, hogy az amerikai moziforgalmazók ellenében nem tudtuk belobbizni a filmtörvénybe azt a bizonyos francia modellt, miszerint minden amerikai film bevételének 15%-át magyar filmek gyártására kötelező költeni, úgyhogy csak a mindenkori kultúrpolitika jóindulatán múlik, hogy a magyar film megmarad-e egyáltalán. Az pedig igencsak ingoványos terület, pláne egy ilyen ramaty gazdasági helyzetben.

-A magyar kulturális nívótlansághoz kapcsolódva kérdeznék rá a bújtatott reklámra. Az Overnight-ból is látszik, hogy te sem tudtad kikerülni a problémát. Mennyire zavar ez?
-Menekülök tőle, ahogy tudok. Iszonyú konfliktusok vannak a producerekkel. Amúgy természetesen a szponzorok között vannak nagyon “jó fej” cégek, és vannak nagyon “rossz fej”, balkáni módon gondolkodó társaságok, akik reklámfilmként gondolnak a mozifilmre is.

-Egyáltalán, hogy zajlik az a folyamat, melynek végén az adott film tele lesz bújtatott reklámokkal?
-Van a forgatókönyv, amit végigolvas egy-egy reklámszakember, aki kigyűjti azokat a lehetőségeket, amiket szerinte meg lehetne játszani. Kapunk egy céglistát, és a producerek elkezdenek sakkozni, hogy honnan mennyit lehetne szerezni, és miből mennyit lehetne úgy beletenni a filmbe, hogy az ne fájjon senkinek. Megjegyzem, Magyarországon ezek minimális összeget hoznak, jó esetben öt-hatmillió forintot egy-egy cégtől, úgyhogy tényleg nem is éri meg az egész. Ráadásul a végén sokszor oda se adják a pénzt, mert nem tetszik nekik a “termékbeépítés”. Az Overnight-ban látnunk kellett sok mobiltelefont, monitort, stb, s viszonylag könnyű volt támogatókat szerezni. Mondhatnám, a mai kommersz világban, hülyék lettünk volna, mindezért fizetni. Végül is ez a része fájdalommentesre sikerült, bár ahhoz képest rengeteg energiát vitt el, mint, amit hozott. A cégek marketingeseinek fel kéne nőniük arra a szintre, hogy egy játékfilmre ne reklámhordozóként, hanem műalkotásként tekintsenek. De ez még sajnos nagyon sok idő, ha lesz ilyen egyáltalán.