“Nagy Sebestyén negyvenes évei elején járó férfi. Akár még sikeresnek is mondható: jómódban él, kellemes munkája van, sokat utazik, felesége egy társasági lap főszerkesztője. Egy napon éppen külföldről tart hazafelé, amikor kocsija megcsúszik az autópályán. A balesetet apróbb sérülésekkel megússza, néhány hét múlva azonban furcsa rohamok törnek rá: a szaglása hihetetlenül érzékennyé válik, megérzi az addig rejtőző szagokat, olvasni tud az illatokból, nyomasztó titkok tudója lesz. A vágy, a bűn, a félelem, a hűtlenség illatát éppúgy felismeri, mint a repülőgép-robbantó terroristáét. Ám a rendkívüli képesség önmagában kevés lenne hozzá, hogy a látszatok, a szeretetlenség, az elkopott emberi viszonyok szomorú rutinjában élő férfi életét megváltoztassa: de ott van a vég, a krimibe illő, kiszaglászott vég!
Réz András szagregénye napjainkban játszódik, s a történet akár valóságos is lehetne. Nem az. Ahogy a szereplői sem azok, bármennyire is ismerősnek tűnjenek az utcáról, a munkahelyről, a médiából. S ennek a kijelentésnek, mint majd az olvasó látni fogja, itt valóban funkciója van.”

Mintha egy szélesvásznú film előtt ülnénk, mintha mozijegyet tartanánk a kezünkben. Minden egyes mondat egy-egy filmkoca. Egy filmesztéta könyve. A szavak nem az érzelmek bemutatására szolgálnak, hanem a cselekmény követésére. Résztvevő olvasást igényel a regény. Réz András nem vezet bennünket az orrunknál fogva, nekünk kell kihámozni a főhős, Nagy Sebestyén – miért pont Sebestyén? – mozdulataiból, tetteiből, hogy a főhőst mi motiválja, mi is játszódhat le a lelkében.

A lineáris cselekménysorozatot emlékképek felvillanásai törik meg, így utazunk múltja és jelene között. Nagy Sebestyén önmagával folytatott diskurzusába pillanthatunk bele, minden szereplőt az ő szemszögén keresztül látunk, az ő szűrőjén keresztül ismerünk meg. Hétköznapjainak egészen intim zugaiba követjük őt. A nyomában vagyunk, ő pedig igyekszik őszinte lenni. Elsősorban megpróbál magának nem hazudni többet. Az önámítás kora lejárt?
A sorok között olvasva valójában nagyon is egyértelmű dolgot látunk. Egy tétova, kibekkelős pasas kapuzárási pánikból adódó vergődése játszódik le a szemünk előtt.
Sebi szimpatikus, szerethető, fanyar humorú, öniróniával teli ember. Azt hiszi magáról, hogy vesztes, mert ilyennek látja, láttatja a környezete, de a kis Sebi nagypályás a kibekkelésben. Nem szeret küzdeni, ezért tehetségesen lapít. Az unalom, és magány azonban egyre inkább zavarja. Hogy ránthatná magát ki a sárból? Talán a tudatalattija hívja elő belőle a szuperorri képességeket, melyet semmiképpen sem gondolhatunk földöntúlinak. Mindnyájunknak van orra. Csak kevesen használjuk.

A regény nagyon eredeti ötleten alapul. A szagok valóban mellőzöttek a hétköznapi életünkben, csupán fogyasztóként, vásárlási segédeszközként használjuk az orrunkat. Sebestyén nem véletlenül ijed meg, amikor időről időre váratlanul rátörő szuperorr-roham drasztikusan megemeli az őt elárasztó ingerek, információk mennyiségét. Rosszullét tör rá, nem tud az új helyzettel mit kezdeni. Aztán vele együtt ráébredünk, hogy tulajdonképpen rendkívül hasznos is lehet egy szenzitív orrkészülék. (Nem bánnám, ha nekem is lenne egy.)
Egy furcsa helyzet szerencsére alkalmat ad rá, hogy e különleges képességét megzabolázza, megszelídítse. Az extra-érzékelő funkció egyszer csak misztikumát vesztve könnyedén ki-be kapcsolhatóvá válik. Habár kicsit sántít, hogy a kezdeti pánik, és a későbbi magabiztos felhasználói szint között nincs átmenet, de ezt még el lehet intézni egy vállrándítással. Hiszen ennél sokkal érdekesebb, ahogy Sebi körül egyre sűrűbb a massza, egyre tornyosulnak felette a felhők.
Csakhogy a könyv végén olyan érzésem támadt, mintha az író megijedt volna az egész könyvön keresztül felépített probléma halmaztól, mert a konfliktusok megoldása, sőt valódi kibontakoztatása előtt egy furcsa lezárással egész egyszerűen abbahagyja a könyvet. Nem fair. Túl sok és túl nagy horderejű a megoldatlan kérdés. Nagy Sebestyén élete egy gigantikus trágyadombra hasonlatos, bár a sok szar alatt ott lapul a gyémánt. A könyv csak nagyokat kérdez, de semmit nem felel, a krimi szintjén sem. Réz András mintha megtorpant volna egy igazán bevállalós végkifejlet kigondolása előtt. Vagy csak kibekkelte?

Nem bonyolult nyelvezetű a könyv, de a szépirodalmi élményt keresőket is kielégíthetik az igényes, jelző gazdag leírások. A lúzer Sebestyén rövid mondatokban elmélkedik. Szűkszavú és férfias. Szenvtelen mondatok csapnak le ránk sorjázva, bár ez a különleges atmoszférát teremtő stílus helyenként túl szikárrá, szárazzá teszi a könyvet.
Az “Orr” gondolkodtat, és hagy gondolkodni. Akár soronként is letehetjük a könyvet, és elmélázhatunk saját valóságunkon. Mert a főhős nem vezet diktátorként előre agytekervényei labirintusában. Rajtunk múlik, hogy saját élményeinkre, tapasztalatinkra, szagemlékeinkre hivatkozva hogyan értelmezzük a sorokat. Nem muszáj felolvadnunk a főhős életében. Kipillanthatunk a könyvből, bele a saját agyunkba, hiszen a cselekmény nem olyan feszesen izgalmas, hogy eszünket vesztve lapozzunk előre. Attól, hogy van benne egy hulla, ez még nem egy krimi. Azt hiszem, nem is volt a cél.

A könyv végül is egyetlen pillanatfelvétel a XX. század végi budapesti elitről. Húsbavágóan aktuális, de nem bántón, nem agresszíven. Portréfotó. Kordokumentum a jelzés szintjén. Szerettem olvasni, érdekes a jelenbe kívülről bekukkantani. Pontosan tudjuk, hol vagyunk, és mikor. Balaton van benne, budai lakópark, spanyol konferencia, kátyúk és globális felmelegedés. Magánélet. Ha valaki 30 év múlva kezébe venné ezt a regényt, világosan rajzolódna ki előtte egy ironikusan lekerekített, de korhű kép e réteg elveszett és elidegenedett emberéről. Rólunk. Ahogy elfelejtettünk szagolni, úgy elfelejtettünk élni is. És ez szuperorrok nélkül még csak fel sem tűnik senkinek.