Örkény István írói munkásságának védjegye a groteszk, ahogy Petőfinek a szabadságharcos-kokárdás nemzeti hevület, Adynak pedig elmaradott kompországunk ostorozása. A sajátos látásmód meghatározásához maga Örkény ad használati utasítást: álljunk terpeszállásba, hajoljunk mélyen előre és hagyatkozzunk az elénk táruló látványra. Persze a mutatvány ezzel nem szabad, hogy véget érjen, hiszen feje tetejére kell állítanunk a világot. „A groteszk megingatja a végérvényest, de nem állít egy másik érvényességet a helyébe. Pont helyett mindig kérdőjelet tesz, tehát nem lezár, befejez, hanem utat nyit, elindít.” A többi már az író és az olvasó dolga, kettős ügye. A fanyar, fekete humorú, abszurditást sem nélkülöző ábrázolásmódra viszonylag későn, majd ötven évesen talált rá a kisregény- és drámaváltozatként egyaránt megírt Macskajátékkal és a Tótékkal.

Hogy miből is táplálkozhatott leginkább ez a feje tetejére állított alkotói szemléletmód? Bizonyára az írói portrék állandó, közhelyszerű, életrajzi eleme, a „hányatott életút” is szerepelhetne az okok között. És Örkényé minden kétséget kizáróan az volt. A világháborút megelőzően, 1938-ban londoni tanulmányútra, amolyan önkéntes emigrációra vállalkozott, ahonnan vízumának lejártakor Párizsba állt tovább, itt csatlakozni próbált a francia hadsereghez, sikertelenül. Ekkora már itthon kiképzett, hadgyakorlatokon edzett hadapród.

Hazatérve a Horthy-éra hadvezetése behívta ahhoz a csapattesthez, melyet Erdély majd Délvidék visszafoglalására rendeltek ki. A hadműveletek befejeztével zászlóssá léptették elő, majd leszerelték. 1942-ben a kétdiplomás, nyelveket beszélő vegyészmérnök, gyógyszerész írót egy újabb behívás alkalmával rangjától megfosztották és munkaszolgálatra rendelték. A doni fronton szovjet hadifogságba esett, ahonnan hosszú, kényszerű tanítóskodás után, négy év múltán térhetett vissza Budapestre azzal a feltétellel, hogy belép a Magyar Kommunista Pártba. Dolgozott újságíróként, íróként, dramaturgként, a forradalom után azonban őt is utolérte a „kötelező szilencium” időszaka (1958-1962), az Egyesült Gyógyszer és Tápszergyárban gyártmányismertetőként alkalmazták, ekkoriban groteszk-abszurd látásmódját erősítendő Kafkát, Mrozeket és Hamingway-t olvasott.

Örkény érdeme megkerülhetetlen: a hatvanas évekre megújította a prózai és drámai műfajok kifejezőeszközeit, mindezt hazai sikerektől és nemzetközi elismertségtől övezve, megihletve ezzel számos alkotótársat (Fábri Zoltán rendezésében Isten hozta, Őrnagy úr, 1969.) Az író születésének 100. évfordulójára a Palatinus Kiadó egy bővített Egyperces levelek kötettel és egy soha ki nem adott, fiatalkori novellával, az Áprilissal jelentkezik, az Arcus Kiadó pedig egy rendhagyó Kétpercesek. Hommage á Örkény könyvet jelentet meg, melyben száz grafikus munkája illusztrálja a válogatott egyperceseket.

Az Országos Széchenyi Könyvtár gondozásában elkészült az író honlapja is, ahol nemcsak egypercesek hallgathatóak, hanem részletes tájékoztató is olvasható a centenárium egész éves rendezvényeiről. Örkény képletszerű tömörségére törekedve, tisztelegve egyedi hangvételű művei előtt, álljon itt egy nyolcpercnyi hosszúságú kisfilm, mely A végső kérdés című novellát dolgozta fel: