Egy kifejezés az elmúlt években internetes viták sorainak forrása volt. A „Mary Sue” jelentését egy azóta már szexuális zaklatási botrányban megbukott forgatókönyvíró dobta be újra a köztudatba a Star Wars: Az ébredő Erő főszereplője, Rey kapcsán. A kódnév olyan női karaktert jelez, aki a cselekmény során nem találkozik nehézségekkel, kihívással, hiszen a hős annyira tökéletes, feddhetetlen, mindenben jártas, sötét oldala pedig nincs – férfi verziója a „Gary Stu” is ugyanúgy létezik.

Többször szándékoltan idealizált figurák a Mary Sue-k: mellékszereplők, akik a vágy tárgyai. Ám, néha főhősöket is túl tökéletesre írnak meg. Így a néző sokszor képtelen azonosulni velük, hiszen olyan karakterrel, akinek minden összejön, nehéz együtt érezni. Férfiaknál örök példa erre Neo a Mátrixból, vagy Superman, aki a kriptonit-allergiáján kívül egy tökéletes, emberséges lény. Nőknél pedig az olyan, egyszerűen sikeres és csodálatos személyek, mint A szürke ötven árnyalata Anastasia Steele-je, de Marvel Kapitány is van annyira omnipotens és árnyalatok nélküli, hogy a listán díszelegjen.

Az írásnál dől el minden: nagy lehet a kísértés, hogy vágyálom-karaktereket generáljanak, akik megmutatják nekünk a tökéletességet és inspirálnak is minket. A helyzet azonban, hogy legyen akár férfi vagy nő az illető, az érzelmi kötődésre csak az ismerős emberi jegyek láttán vagyunk képesek. Amerika Kapitány, bár csalhatatlan patriotizmussal és kötelességtudattal bír, elveivel sokszor veszélybe sodorja barátait. Wonder Woman pedig bár a „tökéletes nő”, naivitása és elvakultsága miatt ártatlan életek vesznek oda.

A hibázó hősök jó hősök, legalább is a forgatókönyvírás szempontjából.
Nem kell azonban a szuperhősökig elmenni, hogy olyan karakterekkel találkozzunk, akik túlságosan alkalmasak feladataikra. Elég csak egy sokkal realistább képregény-adaptáció, A bűn királynői koncepciójára figyelnünk!

A ’70-es években játszódó sztori egy baromi egyszerű gengszterfilmes felütésre épül. Három ír maffiózót lecsuknak, és mivel nincs megfelelő képességű úr a háznál, hitveseik veszik át a szervezet irányítását. Az anyuka (Melissa McCarthy), a fekete háziasszony (Tiffany Haddish) és a bántalmazott feleség (Elisabeth Moss) munkája pedig gyorsan szárba szökken New York egyik legveszedelmesebb negyedében, Hell’s Kitchenben. Ironikus módon a konyha után átveszik a Konyha irányítását is – és még gúnyosabban: mintha mindig is erre születtek volna.

Nagyon könnyű egy ilyen sztorit elrontani azzal, ha főszereplőit nem bontja ki rendesen, és csupán arról szól a történet, hogy mennyivel rátermettebbek ezek a nők az ostoba férfiaknál. És bár a film főleg ezt taglalja, igyekszik mélyíteni állítását, ugyanis nem minden fenékig tejfel hölgyeinek. Bár gengszterek mellett töltötték házas éveiket, perifériára voltak szorítva. Most azonban odaférnek a húsos fazékhoz, de az egybites pasiknál sokkal átgondoltabb tervvel állnak elő: a „Nem fizetsz: kinyírunk” helyett a „Nem fizetsz: ugyan miért?” veszi át a szerepet. Kezdetben a nekik tejelő ügyfeleket egyenként meglátogatják, újabb ajánlatot tesznek nekik, bizalmat generálnak a félelem helyett. Később azonban megváltoznak az állapotok…

Hiszen A keresztapa-trilógiából is tudhatjuk, hogy a hatalmat nem megszerezni nehéz, hanem megtartani.

Cikk folytatása ITT!