A Syma-csarnokot hatalmas mennyezetével, gyártelep szerű elrendezésével és apokaliptikus ridegségével az Isten is arra teremtette, hogy ott indusztriál zenekarok döngöljék a földbe közönségüket. Az „előzenekar” (vagy hogy lehet hívni egy egyszemélyes kvázi dj-szettet?) Alec Empire kisebb-nagyobb megszakításokkal lassan egy évtizede hűséges turnépartnere a NIN-nek, már a 2000-es wieseni koncerten is ott volt, igaz akkor még az Atari Teenage Riot tagjaként. Élő produkcióként amúgy Alec nekem egyáltalán nem működik (mondjuk nekem a legutolsó, The Golden Foretaste of Heaven című lemeze se akadt be valamiért), kicsit olyan, mintha ő lenne a kótyagos elektronika Basshuntere.

Minimál színpadkép, a háttérben a NIN letakart hangszerei és Ifa méretű hangsugárzói, elől pedig a tök egyedül színpadon álló Alec napszemüvegében úgy csinál, mint egyes túlpörgetett vidéki lemezlovasok, akik másodpercenként letekernek egy potmétert, ami a hangszórókból kiáramló hangokra semmilyen hatással sincsen. Értékelendő persze a próbálkozás, hogy elhitesse a közönséggel, hogy ezt az ambientes-elektronikus-rockos-indusztriális zajmasszát tényleg real time állítja elő, de keveseket köt le annyira az előadás, hogy tényleg szükség lenne itt bármilyen illúzióra is. Alec az utolsó szám végén aztán félszegen int a közönségnek, majd rövid átszerelést követően 9 után pár perccel füst borítja el a színpadot.

A Pinion-ra bevonul a Nine Inch Nails és a Wish-sel elkezdődik az őrült zúzás. Reznor izzad mint egy ló és picit fásultnak tűnik, de a magam részéről abszolút megértem, hogy 40 felett már nem tud/akar annyi energiát belepakolni ezekbe a számokba, amennyit megkívánnának. A NIN jelenlegi turnéfelállásának picit jellegtelen ritmusszekciója mellett (bár a nagyhajú dobos jó arc lehet, elég intenzíven mozgott a cájgja mögött és néha kijött billentyűzni is) azért szerencsére a színpadon van Robin Finck gitáros/billentyűs is, aki mozgásában-kinézetében-habitusában abszolút megfelel a mai rocksztárokkal szemben támasztott elvárásoknak. Finck egyszer glamesen gitározik, a Hurt-nél félrepenget, járkál fel-alá és végtelenül cool.

A koncert első fele javarészt középtempós vagy gyors, zúzós számokból (Last, March of the Pigs, Burn, Gave Up) áll, amik – köszönhetően valószínűleg annak is, hogy nincs külön billentyűs ember, aki cizellálná a hangzást –szokatlanul tömörek és zajosak. A La Mer instrumentális változatával, majd a Something I Can Never Have-el, a Non-Entity-vel és a Gone, still-lel  aztán picit lassítanak, majd jön az este egyik nagy meglepetése, a vokális rész nélkül előadott The Downward Spiral, amiből ily módon sajnos hiányzik az obligát „Lifetime of fucking things up fixed in one determined flash” sor, de így is ez az est egyik csúcspontja. Innentől aztán megint jött az úthenger a picit gitárszegény Mr. Self Destuct-tal, a 1.000.000-nal és a diszkós Echoplex-szel a legutolsó lemezről, aztán a Year Zero érából három szám (The Good Soldier, Survivalism, The Hand That Feeds) a szokásos George W. Bush szidással.

A szinte minden koncerten elhangzó, kitűnő Joy Division feldolgozás persze itt se maradhatott ki (Dead Souls) és jóslataimmal ellentétben sajnos EGYÁLTALÁN nem volt hangszerzúzás, még a Head Like a Hole alatt sem. Zárásként értelemszerűen a Hurt-öt játszották, mert azután már tényleg nincs semmi, érdekes módon nem zongorával, hanem gitárral kísérve. Levonulás után volt egy erőtlen próbálkozás a kb. 3-4 ezres közönség részéről, hogy visszacsalogassák a zenekart, de a felkapcsolt reflektorok a legoptimistábbakat is meggyőzték, hogy ennek bizony vége. Ha ez lett volna életem első Nine Inch Nails koncertje, akkor valószínűleg még így, jópár nappal a koncert után is vigyorognék (vagy magam alatt lennék, ugye ennél a zenekarnál nem teljesen egyértelmű, mi a fokmérője a teljes elragadtatásnak), de láttam én már ennél jobb formában is őket. Amikor még Reznor a függőségeivel harcolt vagy amikor még 2005-ben személyes feladatának tekintette Bush megbuktatását, akkor az egész produkció őszintébbnek tűnt és a zenei élményen túl tudott még egy olyan pluszt is adni, amire nagyon kevesen képesek.