Romániából hozta a posta Venczerédi Bea Nevess a temetésemen című regényét. (Kalota Kiadó, Kolozsvár). Nem tudtam uralkodni kíváncsiságomon: mindkét róla szóló recenzió elolvastam (Cafe Stockholm – Dancs Artúr, Élet és Irodalom – Láng Zsolt), s azóta nem tudok erőt venni a gyanakvásomon, vagy Böszörményi Zoltánt, vagy Orbán János Dénest sejtem a szerző inkognitója mögött. Az inkognitóról persze azonban eszembe jut Fülig Jimmy, Rejtő Jenő Piszkos Fred a kapitány című művéből, s már tudom, a vékony kis életrajzi regény modern korunk Odüsszeiája, azaz Louis a fűtő elhajózott az Új-Hebridákra… Az idősíkokkal is bőven operáló kisregény a második világháború előttről indítja az elmesélnivalót, Szatmárnémeti bombázása, a magyar hadsereg menekülése, út Magyarországon át Nyugatra, aztán vissza, a kettészakadt család sorsa a személyi kultusz béklyójában vergődő Magyarországon. Föltűnő a regény epizódszereplőinek diszkrét, decens, leginkább a keresztény magyar középosztályra jellemző zsidózása, mely, mint életszerű kortünet, emlékiratszerű realizmust kölcsönöz az elbeszélés eme szakaszának és eszem ágában nincs antiszemitizmussal vádolni a szerzőt, sőt, dicsérem, jól ismerte az akkori magyar viszonyokat. Vértes Tamás (alias Tivi) meséli el szüleinek, tágabb családjának életét a háború alatt, szülei házasságát. Tipikus és jól megrajzolt figura az apa, ki szinte egész éltét börtönben tölti a totalitárius rendszerek ötletei miatt. Az elbeszélés másik pólusán egy őt Romániában fogadó újságíró hölgy áll, néha az ő szemével néha az elbeszélő szemszögéből látjuk az eseményeket. A múltat. A kérdés csak az, hogy az író miért fordított nagyobb gondot Tamás amerikai, európai erotikus kibontakozásának, libertinus útkeresésének (a regény 65%-a erről szól, noha mindez a videotékák kínálata fényében már avitt epikai anyag), s mért nem használta ki a lehetőséget, hogy egy amerikai szemével mutassa be a minden bizonnyal részleteiben néhol bizarr Romániát. Ez szinte teljesen kikerülte az író figyelmét, noha ez is megtöltötte volna a regény vázát, sőt… Tehát van egyfelől egy egyéni élettörténet, kikapós, majd nimfomán és később perverz, szépasszony Édesanyával, beteg nagyobbik testvérrel, állandóan börtönben lévő apával, Nyugatra kerüléssel, katonai, jogi karrierrel, amiről kevés szó esik, a regény döntő hányadát az teszi ki, hogy a főhős miként tudja az egy férfi-egy nő felállást a házasságában és kívül színesebbé tenni. Felesleges az irígység. A mennyiség nem csap át minőségbe. A két szál alig, alig élteti egymást. Elbeszélnek egymás mellett, a hazalátogató vendég és az újságírónő, noha az utolsó pillanatok ,a jobb ruha, a vendég mohó malacszeme utal rá, hogy lenne még mit elmesélni… Mondják, a szerző elsőkönyves. Ebben a kategóriában olvasmányos, hiteles. Nézem a regény végén, hogy a szerkesztő Demény Péter. Arra vagyok kíváncsi, hogy nem beszélték meg, hogy a szerző, mit is akar megírni? Nem szembesülés a regény a szatmárnémeti múlttal, nem egy perverzzé váló ember pszichoszexuális patológiája, nem hagyományos családregény, szerepel benne egy izmos Ödipusz komplexus, de nincs szerepe kibontva a műben. Hál Istennek olvasmányos. Ugyancsak nagyszerű, hogy mindezt a tisztázatlanságot nem fejelte meg a szerző lila posztmodern katyvasszal, hogy aztán elleplezze azt. Én élveztem olvasás közben. Titanic-regény, mert kevés látszik ki a vízből. A jéghegy nagyobb része még a felszín alatt van. Ez jó, mert a szerző nem esik az elsőkönyves írók hibájába, és nem pufogtatja el puskaporát az első alkalommal. Kíváncsi vagyok tehát, hogy ez vitathatatlan írni tudás, mesélőkedv, ami a regény erényei közé tartozik, a következő alkalommal, mit eredményez. Nagyon kérem a szerzőt, hogy miután elolvasta mindezt, a következő regényhez úgy álljon hozzá, hogy már eleve tisztázza magában, hogy mit is akar megírni. Nem mindegy ugyanis, hogy a Diótörőt fejlődési regényként vagy science fictionként értelmezem.