Az, hogy Steve McQueen (A szégyentelen, Éhség) filmje a fesztiválszezon egyik nagy nyertese lesz, valójában szinte már tényként kijelenthető. (Már mostanra is rengeteg díjat tudhat a magáénak.) Egyrészről a témája garantálja ezt, másrészről a színészek játékának megkérdőjelezhetetlen érdeme, harmadrészt pedig a mesteri rendezés.

Solomon Northup igaz történetét meséli el a 12 év rabszolgaság: Solomon (Chiwetel Ejiofor) azon kevés feketék egyike volt, akik szabad emberként születtek és éltek Amerikában az 1800-as évek első felében. Szerencsétlenségére azonban egy üzleti útja során elkábították, s mire magához tért, rabszolgaként eladták, megfosztva őt nevétől és múltjától. Innentől kezdve már ő lett Platt, aki semmiben sem különbözött a többi négertől. Vagyis különbözött volna, ha bevallja, hogy tud írni és olvasni, ha intelligenciáját hangoztatja, azonban „Platt” hamar felismerte, hogy a túlélés érdekében ezeket nem teheti meg.

A film egyik kulcsmondata így hangzik: „Én nem túlélni akarok, hanem élni” (I don’t want to survive. I want to live), a játékidő jelentős részében mégis ennek ellentettjét láthatjuk. Solomon minden cselekedetét a túlélés iránti vágy határozza meg, így kálváriája során fokozatosan gyengül a szabadulásért folytatott harc mértéke, s szinte már saját maga is rabszolgaként tekint önmagára. Az érthetetlen igazságtalanságba Solomonnal együtt lassan mi, nézők is beletörődünk, és vele együtt szemléljük, viseljük el a sorozatos kegyetlenségeket.

Ez az, ami a 12 év rabszolgaságot igazán remekművé teszi. Nem bonyolítja túl az eseményeket, nem magyarázza meg a – ma már érthetetlen – rabszolgaság ideológiáját, pusztán megmutat, kínzó objektivitással, ridegen, hosszan. Sem fehérnél, sem feketénél nem árnyalja túl a karaktereket, motivációikat. Bemutat egy rendszert, egy világot, ami létezett, aminek résztvevői saját világképüknek megfelelően cselekedtek, és ennyi. Épp ezért sem a rabszolgák motivációjára nem fektet nagy hangsúlyt, sem az urak kegyetlenségének hátterére. És épp ezért lehet majd többek számára bosszantó is egyben, hiszen ezáltal sem a négereket nem lehet majd jobban szeretni, sem a fehéreket jobban gyűlölni. Bele kell törődnünk, akárcsak a szolgáknak is bele kellett a sorsukba. Ez a rideg szemlélődés a kisebb események terén is jelen van. Talán soha nem tölthettünk még ilyen kínzóan hosszú perceket a vászon előtt, mint most, mikor a 12 év egyes kínzásait kényszerülünk nézni.

A cikk folytatása ITT!