A zenekar szándéka viszont annál egyértelműbb: egyedi szájíz és sajátos felfogás szerint élesztik újra a New Wave korszakát. Zenéről lévén szó, műfajánál fogva elkerülhetetlen, hogy az alkotó valóságára adott reakciói megjelenjenek, valahol reflektálódjanak a műben. Ezen számok szerzői pedig a jelenben élnek, így hát modern elektronikus tánczenei környezetbe helyezték hihetetlenül remekül megkomponált és részletgazdag, átlag három és fél perces dalaikat. Vannak mégis hangok, amiket én cinkesnek érzek; de természetesen, lévén, hogy tudatos
műalkotásról van szó, ezek nem lógnak ki a sokrétű kompozíciókból – pusztán csak bennem hagynak ilyen érzetet. Csak úgy, mint a manapság újra szárnyra kapott jelenség, a régi számítógépes játékok hangjainak használata, ami, úgy látszik, innen sem hiányozhatott. Ha venném rá a fáradtságot, előásnám a szekrényből a C-64-emet és elég ideig kutatnék a floppy-k között, még azt is meg tudnám talán mondani, hogy a Last Ninja II hányadik pályának zenéjében használták eredetileg azt a mintát, ami itt a Phoeix Lane-ben mindazonáltal meseszépen fekszik bele a hangzásba, és gyakorlatilag, sok fiatalabb korú hallgatónak fel sem tűnhet majd. A hangzás tökéletesen egyedi, a produktum
világszínvonalú – nyilvánvalóan lírai mondanivalónak sincs hiján. Kiváncsian várom a fellépéseken az élő megszólalását!

Mindezek mellett, az is erőssége még ennek a kiadványak, hogy jó pár korosztály érezheti öszintén magáénak és találhatja meg benne saját életérzését vagy épp nosztalgiáját. Meghallgatja az albumot, ott ül vagy áll az érzéseivel – a zenekar pedig szépen kimasírozik… David Bowie vagy Roberth Smith biztos, hogy kezet rázna a zenakarral, ha megmutatnák nekik ezt a lemezt.