Egy idő után már kezdtek odajönni az emberek, hogy róluk miért nem készítek
filmet. Aztán kimentem Portugáliába…

Két finn művész, Aki Kaurismäki
filmrendező és Anssi Tikanmäki zeneszerző barátságának és közös munkájának
eredményét fogadhattuk be a szemünkkel és a fülünkkel a Művészetek Palotájában.
A vetítést megelőzően a rendezővel Bakács Tibor Settenkedő próbált közös hangot
találni – a hangulat mindenesetre kellemes volt.

Bakács feltette a
kérdést, miért fontos neki a „hülye, tetű ember, a senki?”. A rendező nevetve
mondta, hogy most újra kéne gondolnia eddigi alkotásait, nem az volt a célja,
hogy hőseit hülyének érezze a néző. De van abban valami, hogy még ha hülye is
egy ember, rá kell nézni. Nincs unalmasabb egy nagyon okos, értelmes
embernél.

A két, inkább három „mäki” – Anssi, és a filmes testvérpár,
Mika és Aki – 1981-ben ismerkedett meg egymással. Ez volt az az év, amikor Annsi
Tikanmäkinak, az Ikaros együttes vezetőjének, Landscape c. lemeze megjelent, az
akadémia szinfonikus zenekarával közös felvételként.
A Juha c. némafilm
Karismäki kilencedik olyan alkotása volt, melyhez Tikanmäki írta a zenét. A film
és a zene együtt alakul. Különös volt, hogy a film kockáin felbukkant az Anssi
Tikanmaki Film Orchestra, miközben az élőzenét is ők adták a vetítésen. A mű
Juhani Aho 1911-ben íródott finn novellájának a feldolgozása. A drámai történet
másokat is magával ragadott, Kaurismäki volt a negyedik, aki
megfilmesítette.

Juha. Ő egy egyszerű, tenyeres-talpas munkás ember, aki
nejével, Marjával éli a falusiak termelő, állattenyésztő, őszinte életét. Nem
egy parfümreklám-testű férfi és nem az a tipikus barbie a nő. Hétköznapi
emberek, mosollyal az arcukon. Aztán megjelenik a harmadik: egy férfi. És a nő
bekattan; az addig bárányokat etető, vasvillás nő körmét reszelgetve ül a
kanapén, ügyetlenül sminkelgeti magát, és közben eltűnik az arcáról a boldogság.
Lelép a férfivel, és koppan. A valódi boldogságát feladta egy illúzióért. Ennek
már jó vége nem lehet.

A fimben és a szereplők arcjátékán ott feszül a
falu naiv tiszatságának és a város prostituált szennyének
ellentéte.

Kaurismäki filmjeiben fontos szerepe van a nézés irányának.
Elárulta, hogy forgatás közben a kamera mellett tartja az ujját, azt kell
nézniük a színészeknek; amikor mozgatja, akkor jön a dialógus. Néha nem az
ujjával irányít, hanem csipeszt tesz a kamera mellé. Elismeri, nem könnyű vele
dolgozni.

Fekete – fehér. Miért? „A fekete – fehér filmet inkább tartom
filmnek, jobban érezni benne illúziót. A színek magukkal hozzák a realitást. Azt
meg ki akarja látni a filmben?”

„Nem ajánlom senkinek, aki jól
szeretne aludni, hogy hozzáfogjon egy némafilm készítéséhez.” – hangzott
Karismäki ars poeticája, mellyel a némafilm-gyártás nehézségre célzott. 1999-ben
készült a Juha, abban az időben nem készítettek némafilmeket.

Némafilm,
mert nem halljuk a szereplők hangját, de nem azt jelenti, hogy nincs benne
dialógus; néhol feliratban olvashatjuk, amit az előző snittekben a szájukkal
elmozogtak. Mert néha szájmozgás is kíséri az erőteljes arcjátékot és a
gesztusokat.
„Ha egy kínai földműves asszony nem érti meg mindenféle
előzetes tudás és nyelv ismerete nélkül a filmemet, akkor az nem jó film. A film
nem létezik néző nélkül.”

A Settenkedő kérdésére, hogy nem fél-e attól,
hogy kvetői lesznek, mint ahogy Tarantino-t is tönkretették az epigonjai, azt
felelte, humorral fűszerezve, hogy ő már 35 éve erre vár, és hiányoznak neki a
hasonló gondolkodású rendezők: „javítjuk a repterek állpotát, hátha érkezik
hozzánk valaki olyan.”