– A próbafolyamat egyik állomásán, ismerve a darab történetét, felvetődik a kérdés: ön szerint mi a hazugság, és vajon feltétlenül kell-e az élethez az igazság?
– Egy darab színpadra állításával nem elsődleges célom, hogy feltétlenül válaszokat adjak mindarra, amit a néző addig nem tudott, nem ismert. Elég, ha kérdések fogalmazódnak benne, amelyekre elkezdi keresni a válaszokat. Bízom benne: az egyik kérdés pontosan a hazugság az igazság kapcsán fogalmazódik majd meg a közönségben.

– Mert a kérdésnek bizonyára önmagában is erős üzenete van.
– Az előadásnak arról kell szólnia, hogy mikor és mennyire merünk szembenézni az önmagunkkal és másokkal szemben elkövetett hazugságainkkal, mellébeszéléseinkkel, illetve elhallgatásainkkal. A korábbi értelmezésekkel ellentétben úgy próbáltam megközelíteni a darabot, hogy nincs egyértelműen eldöntve: kinek, melyik szereplőnek van igaza. A legismertebb filmváltozatban a főszereplőknek, Bricknek és Maggie-nek van igaza. Ők a fehérek, a jók. A többiek pedig – még a feketék, a rosszak is – „katartikus” szembesülés után ébrednek rá erre az egy és oszthatatlan igazságra. Ez a felállás szerintem végtelenül didaktikus. Hiszen a szereplők önmagukban, egymáshoz való viszonyukban is sokkal összetettebbek.

– Mindenkinek megvan a maga igazsága, kimondott vagy kimondatlan hazugsága?
– Bricknek – miközben igazságmániás – számtalan önhazugsága van, amelyeket az alkohollal próbál „lefagyasztani”. Testvére és felesége nézőpontjából egyértelműen Brick és Maggie a hazug. Ők viszont a másik párt tartják álságosnak és szörnyen haszonlesőnek. Amikor az apa és fia, Brick végre elkezd beszélgetni, akkor is mindkettő csupán a maga igazához tud szorosan és makacsul ragaszkodni. Ugyanezt tapasztalhatjuk az Édesapa és az Édesanya viszonyában. Mindenki csak a saját igazát hajlandó meglátni, a másikét nem. És miközben ki-ki a maga sérelmét, fájdalmát, szeretetlenségét dédelgeti és kommunikálja, elfelejti szeretni a másikat. Legalább is jól szeretni. Ördögi kör.

– Hova vezet az, ha szembesülünk hazugságunkkal?
– Általában háromféle lehetőséget tudok elképzelni. Az egyik, amikor az ember nem bírja ki a szembenézést a valósággal és összeomlik. A másik esetben a szembenézés után megpróbálja új alapokra helyezni az életét. A harmadik lehetőség, amely felfogásomban a darab főszereplőivel is történik, hogy a viszonylagos szembesülés után új öncsalásokba, elfojtásokba, illúziókba menekül, amelyekkel egy idő után majd újra szembe kell néznie.

– Tennessee Williamsre ráragadt a közelmúltban, hogy poros és túlzottan romantikus.
– Azt gondoltam: igazi misszió letakarítani ezt a valóban túlbeszélt, cikornyás nyelven megírt művet. Ráadásul Williams több verziót is írt a harmadik felvonásra, ezért bátran nyúltam a szöveghez. A filmből vett dialógusokkal kiegészítve igyekeztem megteremteni a magam változatát. Lehántottam a didaktikus mázat, amely alatt eleven, lüktető, mély igazságokat, fájdalmakat, húsba markoló indulatokat, konfliktusokat találunk. A darab ráadásul alapvető emberi kérdéseket feszeget – szeret-e az apám, mit rontottak el a nevelésemben a szüleim, két testvér közül ki a kedvenc, milyen konfliktusok robbanhatnak ki egy családi vacsorán, satöbbi -, ezért nézőként mindenki számára átélhetőek. Hol brutális, hol csendes, de mindenképpen érzelmi csúcspontokkal teli két és fél órát szeretnék adni a közönségnek.

– A vegytiszta tragédia, az állandó konfliktusok nem túl unalmasak?
– Szó sincs vegytiszta tragédiáról. Mindig történik valami a színpadon, amitől a közönség el tudja nevetni magát. Mert nem színházi hősöket, hanem embereket akarok megmutatni, akik viaskodnak magukkal, a helyzetükkel. Akik hiúságuknál fogva öncsalásaik, képmutatásuk miatt olykor nevetségessé válnak. Ami emberi, az egyszerre komikus és fenséges.

– A próbák láttán kirajzolódott előttem egy rendezési stílus. A Hullámtörésben, más munkáiban is megfigyelhettük ennek legfontosabb karakterjegyeit: a lelki naturalizmusra, lecsupaszított, színészközpontú játékra helyezi a hangsúlyt. Amely nyersen és tisztán mutatja be a szereplőket, szituációkat.
– Amikor kevés szereplős, lelki folyamatokat boncolgató drámát rendezek, élvezettel szöszölök a legapróbb mozzanatok pontosításával. Ebben az előadásban is sok múlik nüánszokon. Nem lesznek látványos rendezői gesztusok. A formákkal való zsonglőrködésnek nincs helye az ilyen típusú daraboknál. Az előadás a nagyszínpadon játszódik. A nézők mégsem a zsöllye sorokban, emeleti erkélyen foglalnak helyet, hanem a színpadon. Egy légtérben a színészekkel, a lezárt nézőtérrel szemben.

– Ennek mi a célja?
– A színházból hiányzik a százötven-kétszáz néző befogadására alkalmas, intimebb játszóhely, stúdiószínpad. Másrészt ebben az előadásban szimbolikus értelmet is kap, hogy a nézők is a színpadon – a nyers, de mégis pontosan illeszkedő deszkákon – foglalnak helyet.

– Maggie fennmarad a tetőn, kibírja, elviseli a forróságát. Talán nyer is ezzel. Ebben a kitartásban rejlik a darab egyik üzenete. De ha már szimbólumokról esett szó: vajon minden macska kibírja a forró és kényelmetlen tetőn, ahelyett, hogy leugrana?
– Maggie éppen attól különleges szereplő, hogy végtelenül sok ereje van. És szívós, mint egy macska. Én úgy vélem, ma meglehetősen kevés Maggie-t látunk az életben. De nem is biztos, hogy megéri Maggie-nek lenni. Egy másik szemszögből pedig azt gondolom: sok esetben, amikor azt hisszük, hogy valakiért, valakinek a szerelméért küzdünk – valójában csak önmagunkért harcolunk. Mert nem akarjuk elhinni, hogy veszíthetünk. Ezzel persze újra visszajutunk az igazság, öncsalás és hazugság kérdésköréhez.