A Mi különleges, elgondolkodtató, érett, mégis humoros film, ami éppenséggel horrorként működik a legkevésbé.
Két évvel ezelőtt derült égből villámcsapásként találta telibe az amerikai társadalmat Jordan Peele első rendezésével. A Tűnj el! diadalútja az SXSW fesztiválon kezdődött, ahol agyonajnározták, később meghódította a kasszákat, a díjszezonban hullottak rá a jelölések és elismerések, majd az i-re a pontot a forgatókönyvi Oscar-díj tette fel. Az író-rendező Peele egycsapásra hollywoodi aranyifjú lett, afroamerikai hőssé vált, aki a széles közönség nyelvén beszélt kisebbségi problémákról.

A Tűnj el! hatalmas sikere részben abból adódott, hogy a rendező képes volt egyértelműen, mégis átvitten közvetíteni egy fontos üzenetet. Vagyis könnyedén befogadható volt külső szinten (horrorként) és belső szinten (társadalmi szatíraként) egyaránt. Többszintű értelmezési lehetősége, illetve egyértelműsége miatt az ún. presztízshorrorok (Örökség, A boszorkány) és a hagyományos zsánerdarabok (Démonok között, Az) között helyezkedik el a műfaji térképen. Jordan Peele második filmjével ismét ezt a mezsgyét célozta meg.

A Mi viszonylag hosszú intróval indul. Először egy régi, 1986-os tévéreklámot látunk, amely a Hands Across America nevű adománygyűjtő akciót hirdeti. Aztán egy családot követünk a Santa Cruz-i vidámparkban, ahol a kislány eltéved, és véletlenül egy tükörlabirintusba menekül be az eső elől. A vágás után nyulakat mutatnak egy ketrecben. És csak utána kapcsolódunk be a valódi főszereplők történetébe. Adelaide Wilson (Lupita Nyong’o) férjével és gyerekeivel a hétvégét a nyaralójukban tölti. Gabe Wilson (Winston Duke) megígéri a családi barátoknak, hogy lemennek a partra – ugyanoda, ahol Adelaide kislányként eltűnt. A nő számára aznap minden gyanússá válik. Indokolatlanul gyakran sejlenek fel előtte olyan helyzetek, amikor tárgyak egymás tükörképeivé válnak.

Cikk folytatása ITT.