“A mesék elbűvöltek. Az óvónők nyugodtan mehettek ki körmöt festeni, meg kávézni, ha engem odaültettek az óvodáscsoport közepére, mert biztosak lehettek benne, hogy a következő húsz percben áhítatos csend lesz a teremben. Legalábbis ezt mesélik. Később megismerkedtem a színházzal, és rájöttem: a színház is mesél, még érdekesebben. A legjobb színházi élményeim remek mesék is egyben. Nem véletlen, hogy a Centrál Színház szlogenje: felnőtt mesék.”

-Melyik a kedvenc saját rendezése és miért?

-A jelenleg repertoáron lévők közül nagyon szeretem a New York-i komédiát. Woody Allen erős szerző, úgy tud nevettetni, hogy közben az emberi természet mély szakadékaiba pillanthatunk bele. Mindig jó, amikor ilyen mélyre látunk. Közel áll a szívemhez az Illatszertár is. Imádom a történetét, magát az ötletet, a kort. Nagyon kedvelem a Jó zsaru, rossz zsarut is, melyben a színháznak, a művészetcsinálásnak egy csodálatos erénye mutatkozik meg: a lehető legkevesebb eszközzel a lehető legtöbbet érjük el! Lényegében üres színpadon két színész mondja el a két barát történetét, küzdve az emlékekkel, az erkölcsi kihívással, a bűntudattal –egymással is.

-Melyik rendezése állította a legnagyobb kihívás elé?

-A legutóbbi, a Függöny fel színpadra állítása. Annyira nehéz kotta! Az ember gondol valamit arról, hogyan kell játszani ezt vagy azt a részt, de eltalálni a pontos fogalmazást nem könnyű. Shakespeare gyakran állítja ilyen helyzet elé az embert. Csak töröd a fejed, kínlódsz, aztán hirtelen rálelsz az útra, és azt mondod: Jézusom, hát persze! Néha nagyon keskeny a rés, ahol beléphetsz! Legtöbbször a színészek segítenek, mintegy véletlenül. Ilyenkor én figyelek, visszafogom a lendületem, megnézem mit is akarnak, mi zavarja őket, és rájövök, hogy tényleg, ha válaszolni tudok a gondjaikra, hirtelen előttünk a megoldás, minden a helyére kerül. A Függöny fel rendezésekor például az volt a Pokorni Lia baja, hogy miért kell felmennie a lépcsőn. Próbáltam segíteni a dolgon és tessék, hirtelen összeállt minden. Egy apróságból indult az egész.

Milyen eszközökkel lehet élvezetessé tenni egy kevésbé mozgalmas darabot?

Az az igazság, hogy nekem a darabválasztás az egyik legnagyobb problémám. Vért izzadok, amíg kiválasztok egy darabot. Mégpedig azért, mert meggyőződésem – így tartják egyébként az amerikai filmcsinálók is – hogy a sikeres előadás záloga a remek színdarab vagy forgatókönyv. Mindenféle hókuszpókuszokat persze lehet csinálni, rendeztem már előadást, amit eleinte kevesebbre tartottam. A Mégis kinek az élete esetében például meggyőződésem volt: nagyon jól teszem, ha ezt a darabot Rudolf Péter főszereplésével előveszem, de magáról a darabról sokkal kevesebbet tartottam, mint amennyire az előadást jelenleg szeretem. Most már a 60.–on is túl úgy látom, erős érzéseket ébreszt és mély nyomot hagy. A puzzlenek persze stimmelnie kell, az összes darabnak illeszkednie kell a maga helyére, hogy összeálljon, de ha ez megtörténik, működni fog a darab! Rudolf Péter nélkül valószínűleg elengedem a darabot. Először nem rajongott a szerepért. Három éves történet volt ez köztünk. Végül azt mondtam: hidd el, Péter ezt neked írták! De nem csak abban kell hinnem, hogy az adott színész jó lesz benne, hanem abban is, hogy a sztori az embereket majd nagyon izgatja, érdekli.

-Milyen darab kelt érdeklődést a mai közönségben?

-Nagyon sok szempontja van annak, hogy a társadalom, aminek a tagjai vagyunk, most mire kihegyezett, mi az, amiről hallania akar. A történetnek valahogy benne kell lennie a levegőben, olyannak kell lennie, ami érdekli az embereket. Az is lényeges, hogy aztán a valamiért fontos történet ideális szereposztásban legyen előállítható.

Előfordul, hogy valakinek a személyiségével ellentétes szerepet ad?

Hozzátartozik ehhez a bonyolult játékhoz. Szép része a rendező feladatának, hogy megtalálja az éppen megfelelő színészt. Talán Simon Kornél ilyen a Black Comedyben, a homoszexuális szomszédként nem volt elsőre magától értetődő. Arra sem biztatott volna senki, hogy Philip szerepét a Függöny fel-ben Cserna Tóninak kell játszania, a filmben ez egy teljesen más típusú színész volt. Sokat vívódtam, mire döntöttem. Az előadás visszaigazolta: ennél jobban nem dönthettem volna! Aztán a Jó zsaru, rossz zsaru jut eszembe. A Stohl-Szabó páros esetében is nagy dilemma volt, melyiknek kéne játszani a jó fiút és a rosszat…Már mondták is sokan: milyen furcsa, hogy nem fordítva van! Közben persze nem mondja senki, hogy nem hatalmas erejű, amit így ketten csinálnak.

-Színészként van szerepálma, netán rendezői „álma”?

-Egyetlen rendezői álmom volt, Ödön von Horváth darabja, a Casimir és Caroline. 2002-ben alkalmam volt Kecskeméten megrendezni az ottani remek színészekkel. Nagyon szerették ők is, én is. Más álmom nemigen volt…Ha álomnak lehet nevezni, akkor inkább rémálom volt: Georg Büchner Woyzekjét megrendeztem főiskolai vizsgaként, de az kudarcba fulladt. Esterházy Desiréjével bajlódtam sokáig – olvasva baromi jó, de hozzá nem mernék nyúlni, vagy színpadra nem merném állítani, öt nézője nem lenne. Szerepálmom biztos nem volt. Álomszerepeket azonban játszottam, fiatalon Hamletet, később, érett koromban Don Quijotét, a La Mancha lovagját. Színészként én most nem nagyon szánok magamnak sorsot, de lehet, hogy majd a sors szán nekem. Rendezőként, igazgatóként azért, bevallom, gyakran állok a nézőtéren, figyelve a színészeimet, és újra meg újra azt gondolom: bizony ők a fontosak, az a komoly vállalás, ők vannak a fronton. A rendező inkább csak segítséget nyújt, hogy ők jól küzdhessék meg a maguk harcát a színpadon a nézők örömére, de ennek dacára nem ácsingózom szerepek után.

-Miért ilyen centrális Neil Simon a Centrál életében?

-Ő is elbűvöli történeteivel a nézőket. Úgy tudja szórakoztatni, kacagásra bírni, meghatni őket, mint kevesen. Az első darabunk tőle a Legénylakás volt még 2004-ben, Simon Kornéllal és Oroszlán Szonjával a főszerepben. Aztán volt egy női Furcsa pár. Most itt van a Pletykafészek. Szeretjük házi szerzőnek nevezni, mert az ő darabjai aztán igazán felnőtt mesék. Kedveljük Neil Simont, akkor is, ha máshol látunk tőle egy jó Mezítláb a parkban előadást, a Napsugár fiúkat, mi is játszottunk jó néhányat. Nemcsak ahhoz ért nagyon, hogyan kell nevetésre ingerelni a nézőket, van valami az emberről festett képében, amit igaznak, mélynek és elgondolkoztatónak érzek. Súlyos dolgokról beszél úgy, hogy nevetni tudjunk rajta- minden jó vígjátékíró ezt teszi!

-Melyik a legnépszerűbb darab a Centrálban?

-A 175. előadásához közelít Woody Allen New York-i komédiája. Nyolc éve játsszuk, ez a legsikeresebb előadás. A Pletykafészek is a nagy sikereink közé tartozik. Most a századik születésnapján kívánunk neki még legalább ilyen hosszú szériát vagy még hosszabbat. Egy jól menő előadás esetében 30 előadás remélhető egy évadtól, 100 előadáshoz tehát több mint 3 év kell. Csak remélni merem és kívánom is a Pletykafészeknek, hogy ő is érjen meg még ennyi időt. A New York-i komédia felől kétségeim sincsenek: abba bele fogunk öregedni. Az Illatszertár az 50. előadása felé közeledik, pedig nincs egy éve, hogy bemutattuk. Ez talán a legjobb teljesítményünk, ilyen rövid idő alatt 50 előadást még semmiből nem sikerült kitűzni, de hogy ez milyen hosszú életet biztosít neki és mit jósol, azt még ebben a pillanatban nem látjuk. Hasonlóképpen erős a Függöny fel indulása. De nagyon hosszú sikerben csak akkor lehet bízni, ha egy előadás az 50 és a 100 között sem rezdül meg.

Számtalan nagy színész játszik a színházban, sokan közülük erős egyéniségek.

-A rendező hogyan tudja estéről estére „összehangolni” őket?

-Az elmúlt időkben kivétel nélkül sikerült olyan szereposztásokat összeállítanom, amikben nagyon jól vegyültek az emberek egymással, szerették egymást, remekül dolgoztak együtt. Természetesen vannak nehezebb esetek, de utólag ők is nevetve, azt mondják saját magukról: micsoda egy hisztis alak vagyok! Mindenkinek nagy és erős személyiségeket kívánok munkatársul! Egy idő után biztosan olyasmivel lepnek meg, amit én nem is tervezhetek, mert mindez olyan helyről jön, a tehetségük mélyéről, amit én megérinteni sem tudok. Csak bámulva figyelhetem, mit csinálnak, és ez nagy élmény. Velük, a közös munkában mindig eljön az a pillanat, amikor olyat mutatnak, amit én soha nem tudnék instruálni nekik.

Nem titok: a társulatból Básti Julit, a feleségét ismeri a legjobban. Volt már vita abból, mikor Ön rendezőként rábízott egy szerepet?

-A vele való közös munka mindig nagyon harmonikus. Talán mindenkinél inkább vele kapcsolatban értek azok az élmények, hogy mi történik, amikor berobbannak a motorok, amikor már az övé a szerep és elkezdi játszani. Feltétlenül bízom abban, amit ő csinál. Ugyanakkor probléma is adódik abból, hogy ő a feleségem. Együtt élünk lassan már három évtizede, így közöttünk nincsenek meg azok a korlátok, amik más színészektől elválasztanak. Mindent egybevéve, nagyszerű érzés együtt dolgozni vele. Szerencsére ő is hasonlóképpen gondolkodik a közös munkáinkról.

-Nehezebb a casting folyamata, a színészek kiválasztása a kultikus szerepek, például Shakespeare esetében?

A rendezőben erős képnek kell élnie azt illetően, hogy az adott történetet hogyan akarja elmesélni, milyennek látja az adott szereplőt? Milyennek ismeri fel az író szándékai szerint? Milyennek látja a saját érdeklődésének megvilágításában?

-Olyan színészt kell választani, aki minden tekintetben a legjobbat tudja majd ebből kihozni. Számtalan oldala van a döntésnek, még a gazdaságossági szempont is szempont! Adott esetben lehet három jó megoldása a dolognak, az ember mégis az egyiket választja, mert az, nemcsak a legjobb; de talán az hozza a legtöbbet a konyhára is.

Kik a kedvenc karakterei a Black Comedyben és a Pletykafészekben?

A Black Comedyben Simon Kornél és Pokorni Lia! A Pletykafészekből nemigen tudnék választani, Liptait is nagyon elkapta a szerep, Rudolftól be kell pisilni, a Scherer-Básti páros is remek. A kedvenc szakaszom azonban talán mégis Nagy-Kálózy Eszterhez kötődik, mikor a III. felvonásban a rendőr őt kezdi el vallatni!

-Jól érzem, hogy a Black Comedy sötétségében a szikrázó szellemesség mellett a shafferi drámaiság, a főhős bűnhődése is vonzotta?

-A darab azt vizsgálja, hová lesznek az álmaink, mennyire szabad lemondanunk róluk? Az ember nekivág, ideái vannak az életével kapcsolatban, nagy álmokkal és reményekkel indul – aztán szépen lassan belefásul, és olyan ideálokért kapar, melyek nem boldogítják. Így szép lassan elmocsarasodik az élet. A nyomorúság nehézzé, csaknem lehetetlenné teszi az ember szárnyalását, de mindenképpen sokkal jobb nehezebben, de annak élni, akik vagyunk. Erről beszél a darab, és erről jólesett mesélni. Ugyanúgy nevetünk a házassági tragikomédián a New York-i komédiában, mégis szánalom ébred bennünk a szereplők magánya, számkivetettsége, fájdalma iránt, miközben magukra ismerünk bennük, közben azonban vigasztalást is nyerünk. Meggyőződésem szerint a színháznak olyannak kell lennie, hogy a néző jobban szeressen élni, amikor kimegy a színházból, mint amikor bejött. A jó darab kedvre hangol, erős érzelmeket ébreszt, és ha ezek az érzések erős és jó érzések, akkor éppen az élethez való energiát szolgáltatják a megkopott hétköznapokban. Ennél kedvesebb szolgálat számomra nem létezik.

-Milyen új előadásokra számíthatunk a Centrálban?

-A Chicago már a próbafolyamat közepén tart. A Kabaré után Bozsik Yvette azzal az ötlettel örvendeztetett meg minket, hogy színpadra állítaná a Chicagót. Schell Juci és Jordán Adél lesznek a Welmák, jön Tompos Kátya Roxy szerepében, Kulka János Billy Flint, Stohl András és Cserna Tóni lesznek Amos Heart, Morton mamát pedig Falusi Mariann énekli, tehát egészen bravúros szereposztással büszkélkedhetünk majd a december 29-i bemutatón. Utána Mark Haddon regényének, a Kutya különös esete című, Londonban óriási sikerrel játszott darabnak fogunk nekirugaszkodni, melyet Scherer Péter és Kovács Krisztián főszereplésével állítunk majd színpadra, de benne lesz Pokorni Lia, Botos Éva, Papp János, Borbás Gabi is. Ezt március 8-án fogjuk bemutatni. A távolabbi tervek közül azt említeném, hogy megrendelést adtunk Nádasdy Ádámnak, fordítsa le a Szeget szeggel című Shakespeare darabot. A többi már a következő évad homályába vész.