Egy életút, bármelyikünké, a döntések és véletlenek kevercse, azok nem ismert tartománya. A döntéseké, melyek véletlenekből születnek és a véletleneké, melyek döntések felé sodornak bennünket. Életünk eseményeinek egymásutánisága logikát, ok-okozati összefüggéseket látszik mutatni, szinte történetet képez, pedig csak az egymásutániság a biztos. Ha azt keressük, és igen, keressük, hogy mi miért történt, utólag beleképzelhetünk magyarázatokat – de valójában csak azt mondhatjuk ki biztosan: ez történt, ez lett az utunk, az életünk. Közben, ha nem akarjuk is, folyton azt kérdezzük: mi lett volna, ha akkor… De akkor az nem történt meg, az nem lett az utunk, a történetünk.

Az lett, ami lehetett, és az lehetett, ami lett.

Ennek a könyvnek akkor van értelme (ha egyáltalán), ha Mucsi Zoltánnal végig tudjuk járni ezt az utat, az ő útját. És ha az olvasó, aki velünk végigjárja ezt az utat, eltöpreng közben a sajátján. Hogy saját döntései, a számára megnyíló véletlenek merre vitték őt azon az úton, ami csak az övé. Egy út van, a sajátunk.

És mégis: a Mucsi Zoltán nevű színész és Bérczes László nevű beszélgetőtársa negyven éve nem szabadulnak a kérdéstől: mi lett volna, ha az a szolnoki segédszínész annak idején, negyven évvel ezelőtt nem lép oda a szolnoki középiskolai tanárhoz, és nem nyomja a kezébe a Modern Könyvtár Mulatság című kötetét? De mivel odalépett hozzá, és kezébe nyomta azt a kötetet, erre a kérdésre nincs válasz. A válasz az, amit történt. És ennek a történetnek immár része ez a beszélgetőkönyv, amit az olvasó most a kezében tart.

„… Ha valamit csak te tudsz, és azt a magad dicsőségére akarod fordítani, ha valamit a többiek számára nem teszel értelmezhetővé, egyedül maradsz ezzel a mindentudó majomkodással. Mert nem attól vagy valaki, hogy tudsz valami olyat, amit más nem, hanem attól, hogy ezt a „más”-t át tudod adni, hogy érintetté tudod tenni a többieket, hogy beavatod őket, hogy adni tudsz – és úgy, hogy általa nem te, hanem ők gyarapodnak. (…)

Mert a színész nem arra készül, hogy becsapja a nézőt, hanem éppen arra, hogy (ahogyan Háy János fogalmazta meg találóan) művészi igazságot pakoljon a színpadra. És azt nem lehet azzal feltenni, hogy „eljátszom a szerepet”, hanem csak azzal, hogy a viszonyulást is megteremtem ehhez a szerephez. És ebben a viszonyulásban, ebben a megragadhatatlan távolságban van helye a nézőnek, így fér hozzá a figurához, amely a színpadon beszél, tesz-vesz, mozog; ez a helyhagyás az, ami számunkra, nézők számára teszi lehetővé az azonosulást, átélést. Nekünk kell nevetni és sírni, megijedni, örülni, lelkesedni és ábrándozni – nekünk, a nézőknek. Mucsi Zoltán ezért nagyszerű színész, mert miközben játszik, helyet hagy a számunkra, nézők számára – nem uralkodni akar a gondolatainkon és érzelmeinken, hanem felszabadítani azt. Ezt elérni azért hosszú menet – az amatőr színjátszóktól Szolnokon át a Nézőművészetiig. (…)

Megszólalni – az nem annyi, hogy a szánkat kinyitjuk, és dől belőle a szó. Leírni a másik szavait – nem annyit jelent, hogy kalapálunk a klaviatúrán. Megszólalni és azt leírni felelősség, mert szavakkal rendezzük be a világot, és aztán erre a szavainkkal berendezett világra tekintünk rá úgy, mint a sajátunkra, olyanra, amely talán többet mond el rólunk, mint amit mi saját magunkról tudunk.”