Rendező: FRANCOIS DUPEYRON
Szereplők: OMAR SHARIF, PIERRE BOULANGER, GILBERT MELKI
ISABELLE RENAULD, LOLA NAYMARK, ANNE SUAREZ
MATA GABIN, CELINE SAMIE, ISABELLE ADJANI

Eric-Emmanuel Schmitt

-A művében mely részek önéletrajzi ihletésűek?
-Monsieur Ibrahim alakja, sokat hordoz nagyapámból. Ő nem volt fűszeres, sem muzulmán, de kitartó ember volt ő is. Ötvös volt. Ékszereket készített. Minden, amit mondott, meghatározó jelentőséggel bírt, még a hallgatása is sokatmondó volt. Röviden és tömören beszélt. Szívből beszélt egyszerűen és érthetően. Ott ült rendíthetetlenül sámliján a műhelyében. Hatalmas köpenyében minden este a megmaradt aranyport apró papírtölcsérekbe gyűjtögette, és később kicsi aranyrudakat olvasztott belőlük. Hatvanévesen halt meg és a nagymamám az addig esténként összegyűjtött aranyból élte tovább az életét. Szeretném azt gondolni, hogy talán én is egy kicsit hasonló munkát végzek: írok, kitartó vagyok, és remélem én is hagyok magam után egy kis aranyport…
Nagyapám a példaképem. Egyáltalán nem volt tisztában azzal, hogy mennyire értelmesen beszél. Nem végzett tanulmányokat, 14 éves kora óta dolgozott. Bölcsessége a munkájából eredt, abból a munkából, amely pontosságot, csendet, és az apró részletek iránti érdeklődést igényli. Érzéke volt hozzá, hogyan kell jól dolgozni. Művemben idézem őt, ott, ahol Ibrahim azt mondja: Az ember két helyen éli le az életét, az ágyban és a cipőjében. Mindig jókedvűen beszélt mindenről. Látta az élet szépségét.

-És honnan született Momo, a szeretetet nélkülöző gyerek figurája?
-Nekem nagyon boldog gyerekkorom volt, de olyan emberek vesznek körül, akiket kevésbé szerettek, így jól ismerem ezt az érzést. Momo figuráját annak a színésznek a történetéből ihlettem, akinek a művemet ajánlottam, Bruno Abraham-Krémer-nek. Popol ötlete volt. Annak a mintatestvérnek az ötlete, akit állandóan példaként hoznak fel Momónak, mert az sokkal ügyesebb, mint ő és aki valójában nem is létezik. A többit én találtam ki.

-Momo nagyon megható egyéniség…
-Momónak bizony borzalmas az élete, de ő ezzel nem nagyon foglalkozik, úgy tesz, mintha minden normális lenne, és ez az ami megható, hogy nem búslakodik a sorsán, hanem halad előre. Momo tele van erővel, ami akár a bűnözés felé is vihette volna, ha nem lett volna Ibrahim, hogy ezt az erőt másfelé irányítsa. Szerintem egy életet rendbe lehet hozni, vissza lehet terelni a helyes mederbe egy-egy szerencsés találkozással. Ibrahim figyelme a fiú iránt, megváltoztatja Momo életét. Mivel mindent, amit adunk vissza is kapjuk, így Ibrahim élete is megváltozik a Momotól kapott szeretettől. Az életerő még inkább érzékelhető a filmben, mint a könyvben. Ibrahim és Momo mindketten odafigyelnek egymásra. Ők ketten olyanok, akikre senki sem figyel. Momoval a szülei, Ibrahimmal pedig a vevői nem törődnek. Ez a filmben nagyon jól érzékelhető. Senki sem néz rájuk, de ők egymás felé fordulnak, megbíznak egymásban és kiteljesítik egymást.

-Ez a darab egy vallásról szóló trilógia része…
-A vallás olyan, mint az idegen nyelvek, soha nem lehet eleget tanulni róluk. Szerintem más vallásokat is meg kell ismernünk ahhoz, hogy a sajátunkat megítélhessük. Ez a darab a szufizmusról szól, melyet Rumi művei által fedeztem fel. Ezek a művek elkápráztattak engem. Ez nem dogmatikus vallás, hanem költői. A szufizmus humoron, anekdotákon és meséken keresztül tanít. Ez egy valószerű vallás, amely a testet és a lelket nem választja szét. Az imádság a táncban testesül meg. A test mozgása lehetővé teszi a lélek megtisztulását. Amíg a test munkálkodik, a szellem dolgozik. Tetszik nekem az, hogy a test és a lélek elválaszthatatlan.

-A film megmutatja, hogy ez a történet egyben mese is…
-Van egy az Ezeregyéjszaka meséire való utalás a történetben. Amúgy mikor az utazásra indulnak, Momo a szövegben azt mondja: �Mehetnének repülő szőnyeggel. A film jól érzékelhetően visszaadja ezt az egy lábbal a föld feletti állapotot. A történet egyben tanmese is, lecke az életről. A film nagyon jól visszaadja Ibrahim ösztönösségét, ugyanis ő a megérzéseire hagyatkozik. Útmutatást ad, elvezeti Momot a jövője felé. Éppen ezért a film vége felé – a saját múltjáról szóló utazásra – nem is akarja magával vinni Momot. Ibrahim egyedül akar menni.

-A könyv megírása közben gondolt annak megfilmesítésére?
-Amikor Avignonban láttam a könyvből készült előadást, azt gondoltam, hogy a darab alkalmas az adaptációra és hogy sokat nyújthatna a nézőknek. Viszont éppen az ellenkezőjét gondolom az Oscar A la dome rose művemről, visszautasítom a megfilmesítését. Abban egy beteg gyerekről van szó. Azt akarom, hogy hallják a hangját, érezzék a bátorságát, tisztánlátását, de nem akarom megmutatni, mert, ha látnánk a gyermeket, az feldúlna minket,és nem hallanánk őt többé. A film esetében a Monsieur Ibrahim című művem számos többletélménnyel gazdagodott a látvány által, mert Francois Dupeyron a 60�-as évek Párizsát, a Kék utcát, ahol laktam, tökéletesen idézi fel. A film végén elvisz minket az eredeti Törökországba . Az is tetszik, ahogy Európát úgy szeli át, mintha varázsszőnyegen repülnénk, és ezalatt csak az eget mutatja. Amivel a film még többet mutat be, az Momo fiatalkora. A színházban egy felnőtt az, aki visszaemlékezik erre. A filmen azt látjuk, hogy ez a kölyök mindazok ellenére, amiket átél, a férfias viselkedése mellett, az arca gyermeki bájt sugároz. Ezt a serdülőkort csak a film tudta visszatükrözni. Az érzelmeket csak az arcról lehet leolvasni. Ez a gyermek fel sem fogja, mennyire megvonják tőle a szeretetet, így fogadja el az életet teljes természetességgel. Az arcán megjelenő érzelmi pillanatokat, a színházban képtelenség lenne bemutatni. Imádom a Dupeyron által kitalált környezetet, azt a választóvonalat, amelyet az utcában lévő lépcső jelképez, és amely lehetővé teszi Momo számára, hogy egyik életéből átsétáljon a másikba. A lépcső alján a mindennapok várják, fent pedig: az élet, Ibrahim, a nők, a szép autók…

-Miután a darab megfilmesítését odaadta Francois Dupeyron-nak, szabad kezet is adott neki.
-Ha én valamit odaadok valakinek, azt tényleg átengedem. Ezt a színházi tapasztalataim alapján mondom. A színházi író egy révész, a darabot egy pontig viszi el, nem a végleges formáig. Felajánl egy tetőszerkezetet, de a házat másoknak kell felépítenie. A rendezőnek teljes képzelőerejével bele kell merülnie a művembe. Ennél a filmnél az én gondolataimat Francois vitte tovább, azért, hogy filmes látásmóddal fejezze ki őket. Imádtam a Drole d�endroit pour une rencontre című filmjét és a másik La chambre des officiers (Tisztiszoba) című filmje pedig teljesen felkavart. Tehát igent mondtam, mert ő volt az, aki nekilátott a művem feldolgozásának. Francois Dupeyron felszabadította, könnyebbé tette a darabot. Az ő filmje megértette velem, hogy a mozinak sokkal szemléltetőbb a stílusa, mint egy színdarabé. Nagyon megható számomra ez a film, boldog vagyok, hogy létezik. Ez a film tényleg hordoz tanulságot az életről.

-És még itt van Omar Sharif is…
-Rettentően örültem, amikor megtudtam, hogy ő lesz a főszereplő. Számomra ő testesíti meg az Arábiai herceget, Doktor Zsivágót. Anyukám jut róla eszembe, aki transzba esett ahányszor csak meglátta. Először vele kapcsolatosan hallottam, hogy egy ennyire jellegzetes arab férfira azt mondják, szép. Neki köszönhetem hogy megtanultam, hogy nem a tündérmeséből való szőke herceg jelenti a szépséget. Ez volt az én első toleranciaórám. Fenségesen játssza Monsieur Ibrahimot. Egy herceg kellett a fűszerboltba, egy férfi, akiben van némi királyi vonás, valami varázslat, mellyel érezhetővé teszi jelenlétét, egy igazi karakter. Nagyon meghatott engem Omar Sharif, amikor megláttam a forgatáson. Elbújtatta a vállait, kissé meggörnyedt. Kész volt arra, hogy elrejtse fizikai adottságait, azért, hogy lélekben is szerepéhez igazodjon. Kisugárzása átjárja a filmet. A tekintete felkavaró. A hangja épp olyan, amilyennek Momo írja le a színdarabban: törékeny hang, ízes kiejtéssel. Ő az egyetlen arab színész, akit több generáció ismer. Senki más nem tudta volna ilyen beleéléssel eljátszani a szerepet. Omar Sharif még közelebb hozta hozzánk Ibrahimot.

OMAR SHARIF

-Igaz, hogy többé már nem akart mozifilmet készíteni?
-Ez így van. Miután a 13. harcosban játszottam egy kisebb szerepet Antonio Banderas oldalán, azt mondtam: Vége a bohóckodásoknak, az olyan munkáknak, melyek nem jók, csupán jól fizetnek! Csak akkor dolgozom, ha olyan filmet találok, amelyik káprázatosan jó, és amelyért kedvem támad kimozdulni otthonról, különben leállok. Rossz filmeket forgatni nagyon megalázó volt, olyankor nagyon szenvedtem. Hátborzongató, ócska szövegeket mondani, olyan rendezővel dolgozni, aki azt sem tudja, mit csinál, nem érdemes! Már nem is reméltem, hogy találok egy olyan filmet, egy olyan szerepet, amelyik kedvet ébreszt bennem a munkára. Nekem a castinggal vannak problémáim. Nem könnyű szerepet találni, így idősebben, egy ilyen meghatározhatatlan kiejtéssel, a keleties fizimiskámmal, viszont mégsem arabként. Tavaly télen Kairóban voltam vakációzni. Ez a forgatókönyv velem volt és elolvastam. Mindig elolvasok mindent, sosem lehet tudni, íme a bizonyíték… Rögtön telefonáltam. Nem ismertem Dupeyront, nem járok moziba. Viszont Eric-Emmanuel Schmitt-et ismertem, mert színházba viszont járok.

-Mire gondolt először a szöveget olvasva?
-Magával ragadott, meghatott a forgatókönyv. Tetszett a film témája. Kedvem volt belekapcsolódni a történetbe. Politikailag nem vagyok elkötelezettje semmilyen irányzatnak. A fiam egy zsidó lányt vett el, majd egy katolikus vallásút, azután egy muzulmánt, azért mondom, hogy lássa, nyitott vagyok a vallások felé… A film azonban nem vallásos témájú, még csak nem is elkötelezett. Az tetszett, hogy a film tele van szeretettel, az emberről szól, a kölcsönös odafigyelésről. Az tény, hogy az egyikük zsidó a másik muzulmán, de ez véletlen, hiszen a kapcsolatuk úgy is azonos irányba mozog. Ez a fűszeres, aki anélkül filozofál , hogy tudna róla, egy nagyon jószívű ember, egyfajta bölcs. A fiú, Momo – akivel soha senki nem beszélt, akihez senki nem szól -, Ibrahimban rátalál valakire, aki igaz, hogy időnként furcsa dolgokat mond, de amikor jobban belegondol, akkor rájön, hogy azok nem is butaságok. Szépnek találja azt, ahogy Ibrahim viselkedik és azt a következtetést vonja le, hogy akkor az, amit ő mond, az is szép kell hogy legyen. Momo egyre jobban megbízik Ibrahimban.

-Mi jelentett nehézséget Ibrahim figurájának eljátszásában?
-Meg kellett találnom azt a kifejezésmódot, amellyel, komoly, mély dolgokat mondhattam úgy, hogy azok mégsem tűnjenek annak. Ehhez egy könnyed stílust kellett találnom, ezért megpróbáltam Ibrahimot kissé hóbortossá tenni. Ő épp olyan, mint Momo: semmilyen az élete. Éldegél a fűszerboltjában. Ő sem beszél senkivel. Még az üzlete sem érdekli igazán. Üldögél a sámliján, árulja a portékáját, ezek a mindennapjai. Nincsen üzleti érzéke. A munkájával legalább megy az idő, és nézegetheti a járókelőket. Momo új értelmet ad az életének, újra kedve támad élni. Ezt megértem, mert megöregedve én is érzékelem, hogy az életem értelme teljesen átértékelődött bennem. Semmi sincs, ami lelkesít, csak pár barát, néhány jóízű beszélgetés a vacsoraasztal körül. Ez az egy örömöm, amikor hetente kétszer a lóversenypályánál vacsorázok. Sok olyan szórakozásom volt, amiket már abbahagytam, mint például a bridzsezést. Mindenekelőtt, mert túlságosan lelkesít és főleg azért, mert kezdek veszíteni a színvonalamból és a középszerűséget nem viselem el, kivéve ha azt az illető felvállalja, úgy mint én a pénzkeresős mozis szerepeimet….A profi módon űzött bridzsjátszma igen intenzív koncentrálást igényel, két héten át napi 8 óra munkát. Elkezdtem hibákat véteni. Egyébként egyetlen bajnok sincs több 50-55 évesnél. Szóval abbahagytam. Nem akartam teaszalon játékossá válni.

-Ön versengő típus?
-Igen. Az anyámtól tanultam. Valójában miatta lettem színész. Általános iskolámat francia egyházi iskolában végeztem. 10 éves korom körül igencsak elkezdtem hízni a sok csoki és a sütemények miatt. Anyám ezt nem bírta elviselni. Egyedülállónak akart látni, ő szépnek és híresnek szánt engem. Szó sem lehetett arról, hogy tovább hízzak. Elküldött egy angol bentlakásos iskolába csakis azért, mert az angolok köztudottan rosszul étkeznek. Így hála anyámnak lefogytam és megtanultam angolul. Neki köszönhetem a karrieremet…

-Tehát találkozott Francois Dupeyron-nal…
-Eljött vacsorázni a producerrel. Én a megérzéseimre hallgatok. Azon az estén megtetszett nekem. Semmi fellengzőset nem mondott, inkább naivnak tűnt, volt benne valami egyszerűség, ami nagyon tetszett nekem. Francois egy igazi tiszta ember. Szeretem az ilyen embereket. Azt hiszem félt attól, hogy én mesterkélt lennék. Hamar leforgattuk az első próbafelvételeket, és tetszett a Francois-val való közös munka. Épp olyan rendező, amilyenre nekem szükségem van. Nekem az kell, hogy dolgoztassanak, hajtsanak, hogy azt mondják nekem, amit ő mondott: Csapó állj! Vacak volt. És általában igaza volt. Ő olyasvalaki, aki nem nagyon tudja megmagyarázni mit is akar, de én mindig megéreztem, mi is az, amit ő valójában akar. Én megértem az embereket anélkül, hogy ők beszélnének velem. Ellenkező esetben, mikor túl sokat magyaráznak nekem, az kiborít, olyankor azt mondom: Jól van, felfogtam! Szóval mi jól megértettük egymást.

-Francoist meglepte, hogy ön minden reggel olyan korán kint volt a forgatás helyszínén, holott csak három órával később lett volna jelenése…
-A film lelkesített. Ezért állandóan jelen akartam lenni, hogy teljesen átérezzem, beleéljem magam a filmbe. Szenvedélyes vagyok. Amikor olyan filmet csinálok, amit szeretek, akkor én vagyok az első, és utolsóként távozom. Nem avatkozom bele a forgatáson a dolgokba, tényleg nem, csak nézelődök, hogy új ötleteim támadjanak. Viszont mikor az utolsó pillanatban érsz oda a forgatásra, már minden készen áll, te pedig ott állsz ötletek nélkül. Azonban, ha te is részt veszel a jelenetek beállításánál, mondhatod a stábnak: Próbálhatunk, ha akarjátok! és így születnek az igazi ötletek. Nekem soha sincs előre megtervezett elképzelésem a szerepemről, mert, ha a rendező máshogy látja, mint ahogy én azt elképzeltem, akkor leblokkolok. A színész olyan, mint a kelmekereskedő, aki beállít a portékájával a rendezőhöz, az ügyfeléhez, aki a vevő. A rendező azt mondja nekem: Mutasd, milyen portékáid vannak! Azaz nekem többfélét kell mutatnom neki. Csinálhatom neki így, állva, megmutatom, te meg eldöntöd. A jó rendezők azt mondják: Mutasd meg!, megnézik és döntenek. Néha előfordul, hogy összekeverik az ajánlatokat. A rendező feladata, hogy kiválassza a saját kelméjét. Ha te, mint színész eldöntötted, hogy len anyagot mutatsz neki, holott ő a selymet kedveli, akkor eláshatod magad. Szóval én inkább korábban jöttem, hogy részt vegyek az ő válogatásában, hogy megmutassak neki dolgokat, melyeket meg tudnék formálni, de ő nem merne rá megkérni, és így ezek után már össze tudom állítani ilyen játékosan a jelenetet. Nyitott akarok lenni a rendező felé, és át akarom érezni azt, amit majd kérni akar tőlem.

-Milyen volt Pierre Boulanger-val együtt dolgozni?
-A forgatás előtt sok időt töltöttem el vele és egy edzővel. Ez a munka mindkettőnk számára csodálatos volt. Sokat improvizáltam vele, így készültünk a jövőbeni kapcsolatunkra. Nem próbáltuk a film egyik jelenetét sem, de olyan szituációkat játszottunk el, amelyek ezen két személlyel, Ibrahimmal és Momoval is megtörténhettek volna. A munka előtt és után együtt néztük a Rolland Garros-t. Gyorsan tanult, és gyorsan vált magabiztossá. Kétnapi forgatás után szinte ő mondta meg nekem, mit kell tennem! Kissé pofátlan ez a gyerek! Nagyon megkedveltem őt.

-Miként bújt Monsieur Ibrahim bőrébe?
-Én lassan élem bele magam egy szerepbe. Amint elfogadok egy szerepet, a figura személyisége beköltözik a fejembe, és többé nem hagyja el a gondolataimat. Jelleme szépen lassan növekszik, formát ölt, elkezd járni, mozogni, elkezdi mozgatni a fejét, már a gondolataimban kezd életre kelni. Ilyenkor időnként egyedül nevetgélek, amint mókás dolgokat próbálok elképzelni vele. Azon izgultam, hogy Ibrahim ne legyen túl komoly, mert Momo kezdetben még szomorú, és ha Ibrahim tudálékossá vált volna, csak morális leckéket és példázatokat adott volna, akkor félő lett volna, hogy a világ egyik legrosszabb filmjét készítettük volna el… Szerencsére mindent, amit a filmben mondok, azonnal elcsapom humorral. Ez a film a boldogságról szól, és ezt még jóval előbb megértettem, mint ahogy elkezdtem volna belemélyedni. Attól kezdve, hogy Momo mosolyogni kezd, és elkezdi elérni amit akar, a film szárnyalni kezd.

-A megformálandó figura külseje, ruhája segített belebújni a szerepbe?
-Természetesen a dzsabella, a szakáll nagyon jók voltak. Egy kicsit én is beleépültem a film környezetébe, egy kissé húzom a lábam, van egy kis pocakom. Most komolyan, ami számít az nem a ruházat, hanem az, hogy hogyan viseled azokat…

-A film a 60-as években játszódik. Ezalatt az időszak alatt Ön az Egyesült Államokban élt…
-De még mennyire! Az volt az én hatalmas évtizedem. Egyébként Egyiptomban haragudtak is rám, amiért csak zsidókkal dolgoztam. Meg kell mondanom, hogy a mozi és a játék szerelmeseként persze, hogy zsidókkal tartottam a kapcsolatot… Hét éves szerződést írtam alá a Columbiával és a legnagyobbakkal forgattam együtt: Fred Zinneman, William Wyler, Sidney Lumet stb… De sajnos mindegyiküknek a legrosszabb filmjében szerepeltem….

-Ön valóban hasonlít Monsieur Ibrahimra. Ugyanolyan bölcs, hasonlóak az erényei…
-Tökéletesen osztom a filozófiáját, de egy nagy különbséggel. Jómagam hajlok a luxusra… Amim van, azt azonnal elköltöm. Képtelen vagyok félretenni. Ám a pénzt nem csak magamra költöm. Vacsorát rendezek, ajándékozok. Szükségem van arra, hogy másokkal megosszam a gondolataimat, az érzéseimet. Engem nem lelkesít a birtoklás, amúgy nincs is semmim. Ami engem érdekel, azok az emberek. Amit egy idegen országban én akarok, az leülni és beszélgetni az emberekkel. Hidegen hagy a városnézés és a múzeumok. Ez a szokás is anyámtól ered. Ő szertelen volt, míg apám meg nagyon takarékos. Anyám küldött el pókerezni, és azt mondta: Menj játszani és veszíts! Azt akarom, hogy mindenki azt mondja: ez a fiú teljesen az anyjára ütött, az apjától semmit sem örökölt!…

-A fűszerbolti jelenetek nehezek voltak?
-A film legnehezebb része volt, mert meg volt rá az esély, hogy sokszor fogunk ismételni. Ülök a boltban, bejön a fiú és hopp egyszerre csak mondok valami különöset… Könnyedén, viccesen kellett ezeket a dolgokat előadnom. A díszlet miatt természetesen ezeket a jeleneteket sorozatban, egymás után vettük fel, és ez nagyon nehéz volt, attól tartottam, hogy bosszantó leszek. Ráadásul oda kellett figyelni azokra az apró változásokra, melyek az idő elteltével Ibrahim és Momo kapcsolatában bekövetkeztek, a kettőjük között kialakuló szeretetre. A sztáros jelenet meghatározó, mert akkor születik meg kettőjük között a cinkosság. Hirtelen elkezdenek a lányokról beszélni, arról, hogy Momo lop és ettől kezdve nincs már gát közöttük… Szerintem Ibrahim nagyon egyedül volt, mielőtt meg nem ismerte Momot. Tudom hogy milyen az, nagyon régóta egyedül élek.

-Vajon Monsieur Ibrahim tudja hová vezeti őt Törökországi utazása?
-Monsieur Ibrahim olyan ember, aki egyszerűen ráérez a dolgokra, ösztönösen és soha nem a természetes dolgok ellen tesz, még akkor sem, ha tudja előre mi fog történni… Technikai szempontból a törökországi jeleneteket volt a legnehezebb leforgatni. Igazából vezetek, a stáb ott kucorog a hátam mögött, fúj a szél, mindenütt mikrofonok, így nagyon nehéz volt a saját szövegemre koncentrálni. Kész csoda, hogy én, aki sosem vezetek nem törtem össze a kocsit, reflektorokkal a szememben, azon a rém kanyargós hegyi úton. Imádom a török jeleneteket. Ibrahim és Momo utazása olyan gyönyörű volt mintha nászúton lettek volna…

FRANCOIS DUPEYRON

-Nehezebb volt elszakadni az La chambre des Officiers (Tisztiszoba) című filmjétől, mint az eddigiektől?
-Az első Cannes-i nyilvános vetítés után olyan volt, mintha egy nagy súly szakadt volna le rólam. Ahogy mondom, rögtön éreztem egy megkönnyebbülést, és arra gondoltam, hogy ez a súly a filmtől szabadított fel. Visszatekintve azt mondanám, valami mástól szabadított fel, nem is tudom mitől, de nem a filmtől. Minden film, amit készítettem, itt nyugszik bennem. A részemmé válnak, körülveszik a lényemet, mint a fát a kérge, védelmeznek.

-Tartott a következő filmtől?
-Sosem aggódtam amiatt, hogy mihez fogok kezdeni. Épp az ellenkezője az, ami kiborítana, olyankor ki tudnék szaladni a világból. A dolgok mindig akkor történnek, amikor történniük kell, ha semmi sem történik, akkor az azért van, mert még nem készültem fel rá.

-A Monsieur Ibrahim et les fleures du Coran című kisregény mindenekelőtt egy olvasmány.
-Augusztus hónapot írtunk, nyár volt, nagyon meleg és világos, amikor Laurent elküldte nekem a darabot. Akár már az első oldalak után felhívhattam volna, tudtam. Ez olyan ösztönös dolog és nagyon nehéz szavakba önteni. Nagyon hasonlít arra, amikor egy emberrel találkozunk, és az egyből megtetszik nekünk, jól érezzük vele magunkat.. Amikor a filmet már vágjuk, és már nem vagyok a heves forgatási állapotomban, olyankor merülnek fel bennem kétségek, hogy miért is forgattam le ezt a filmet. A filmjeimet átgondolva mindig ugyanaz a folyamat ismétlődik. Először jön a összeomlás, a katasztrófa, és utána a lassú helyreállító munkálatok. A Drole d'endroit-tól kezdve a Tisztiszobáig ez mindig így történt. A Monsieur Ibrahimmal is így alakult, azzal a különbséggel, hogy ezen tudok mosolyogni, ezt élveztem. Csakazértis mosolyogni! – ez volt a háborús sebesültek jelszava. Ha nekem kellene valamit mondanom Ibrahimról azt mondanám: A mosoly az ami boldoggá tesz. Anélkül, hogy észrevettem volna, ez a film lett a Tisztiszoba természetes folytatása. Ráadásul ott voltak a táncoló dervisek. Csak azért, hogy megismerjem őket, képes lettem volna leforgatni a filmet. Ez pont olyan mintha a C'est quoi la vie című film misztikus oldala lenne.

-Miként zajlott a forgatókönyv megírása, az adaptáció?
-Tudatosan keveset változtattam a darab szerkezetén. Határozott szándékkal tettem ezt, tudván, hogy bizonyos kockázatot vállalok azzal, ha másmilyen módon építem fel a filmet, nem a tőlem megszokott dramatikussággal, annak érdekében, hogy egy ezúttal egy kicsit visszafogjam azt a nehézkességet, komolyságot, mely átjárja a filmjeimet. Schmitt nagyon különleges módon érzékelteti a drámaiságot. Felállítja a szituációt, majd meglehetősen gyorsan eltávolodik tőle egy jó szóval, humoros megjegyzéssel, vagy a téma hirtelen megváltoztatásával. Szorosan ott maradtam Schmitt nyomában, azért, hogy lássam az ő útja merre vezet. Az írás stádiumában ez könnyen megy, a helyzet a forgatáson és a vágásnál válik bonyolulttá.

-Amikor Laurent Petin, Monsieur Ibrahim szerepére Omar Sharifet javasolta, az Ön első reakciója a tartózkodás volt…
-Féltem, hogy egy kiábrándult emberrel találkozom, valakivel, aki már mindent megélt a mozifilmekkel kapcsolatban… Nekem nem elég hinnem, hogy a személy, akit filmezek a lelke mélyén egy kicsit (vagy nagyon) hasonlít a szereplőhöz, nekem arra is szükségem van, hogy szeressem. Mindig is szerettem azokat a szereplőket, akikkel forgattam, olykor túlzottan is… Ezért, ha valamelyikük csalódást okoz, azt nehéz feldolgozni, így mindent megteszek annak érdekében, hogy ez ne következzen be. Azt mondtam Laurentnak: Nem is tudom, találkoznom kell vele. Így az egyik este együtt vacsoráztunk… Nem tudom, mi válthatta ki, a sármja, a latinos külső, egy gesztus, egy pillantás, egy szó vagy más apró részlet, de azon az estén egy röpke pillanatig láttam Ibrahimot. Még szinte a bölcsességét is érzékeltem. Amit megtartasz, Momo, azt örökre elveszíted. Omar aznap este ezt is mondhatta volna, még az is lehet, hogy mondta is, hiszen ez az ő hitvallása. Megdöbbentőek voltak a közös vonások. Kezdve onnan, hogy egy fiatal Egyiptomból, Nasserből származó férfi elmegy dolgozni Hollywoodba. Omar életének a meghaladása mindaz, ami a történetben lejátszódik, ahogy egy idős arab férfi (Bocsánat, muzulmán! Nem arab vagyok Momo, hanem muzulmán!) és egy fiatal zsidó fiú, a két külön világ találkozik egymással. Ez több mint tolerancia, ez nyitottság a másik felé. Egy idős férfi azért vár napról-napra egy gyereket, hogy átadhassa neki mindazt, amit az életről tud, és ő maga éppen ekkor találja meg saját életének értelmet. Az a pillanat, amikor Ibrahimot először megláttam, amikor minden kétségem szertefoszlott, akkor volt, mikor megpillantottam őt, amint több napos borostával belebújt a hosszú szürke ruhába. Nem a ruha teszi az embert, de azért egy kicsit mégis… Legalábbis annyira igen, hogy engem megtévesszen.

-A következő lépcső a próba volt…
-Próbák nélkül nem vágtam volna bele. Tudnom kell, hogy létrejön-e párbeszéd közöttünk, hogy az, amit mondok, számára jelent-e valamit, segíti-e a játékában. Tudnom kell, milyen az, amikor ott vagyunk egymással szemben. A legjobb szándék, a szép ígéretek gyakran szertefoszlanak, amikor egy kamera kettőnk közé áll. Látnom kellett őt egy fiatal fiú oldalán, egy fűszerboltban, és próbáltunk is három párizsi fűszerboltban. Meglepődtem ennek a férfinak a készségességén, a munkára való nyitottságán. Nagyszerű érzéke van a színjátszáshoz. Gyorsan felfog mindent és figyel másokra, sokkal inkább mint én. Akarta ezt a szerepet, éhezett rá, számára ez nagyon jókor érkezett. Éppen mikor elhatározta, hogy nem forgat többé, még önmagát is képes lett volna veszélybe sodorni. Láttam megérkezni, izgatottan épp, mint egy kezdőt.

-Miként választotta ki Pierre Boulangert?
-Ismételni fogom magamat, biztosan mondtam már ezt egy másik riportban, Nem én választok, ez egy megérzés. A válasz rá Azért választottam, mert idejött. Az igazi kérdés az, hogy Miért jött?, és ez a szereplőválogatások rejtélye. Miért mondta Brigitte Moidon /casting/ azt, hogy Talán ő? Bár nekem nincs olyan éleslátásom, mint neki, de meg tudom érteni. Azután már jön a szokásos próbálunk, összeszokunk, megállapodunk, hogy csakis ő lehet az, aki ezt a szerepet eljátssza, és hogy fantasztikusan jó, stb… És ő tényleg fantasztikus! A legfőbb gondot a fiú életkorának a meghatározása jelentette. A regényben 11 éves… de a 11 éves kor kicsit kevés ahhoz, hogy lefeküdjön egy prostituálttal! A 15 év meg egy kicsit sok ahhoz, hogy plüssállatot kapjon valaki. Meg kellett találni a kort és még azt a valamit, amitől 90 percen át le tud kötni minket. Ő viszi a filmet. Egy olyan gyerek, aki sosem játszott. Egyszerre csak az az őrült érzése támad, hogy övé a világ. Kissé bolondnak kell lenni egy film elkészítéséhez, szó szerint bolondnak.

-Ezt a történetet úgy forgatta, mintha igazi lenne, vagy mint egy kitalált valóságot?
-Szükségem van arra, hogy a forgatás helyszínén higgyek annak, amit látok és amit hallok. Természetesen ez egy mese. Eric- Emmanuel Schmitt annak mutatja be. A történetet a napjainkból a 60-as évekbe helyezi át. Ám azoknak a 60-as éveknek, amelyeket bemutatunk, a valóságban más oldaluk is volt. A történet viszont erőteljes, és benne van a mesék tanulsága is. A mese magával ragad minket, hogy elmondhassa nekünk: a felhők fölött mindig kék az ég és süt a nap. Technikailag a 60-as éveket idéztem, kamera a vállon, folyamatosan mozgatva, Momot mindig mozgás közben filmezve. Kivéve a törökországi jeleneteknél, ahol más látásmódot alkalmazok.

-Gilbert Melki meglepő az apa szerepében.
-Ez egy otromba apa, depressziós, kedélybeteg, a sors áldozata. Gilbert erőteljesen alakítja. A szerep megfelelt annak, amilyet ő akart eljátszani, és úgy hiszem kedve volt kilépni a komikus színész skatulyából. Van benne valami rezgés, ami engem egy gyertya lángjára emlékeztet… Önfejű mégis törékeny.

-Hogyan folytak a vágási munkálatok?
-Az előző filmjeimtől eltérően, ahol az ütemezés már a forgatókönyveimben benne volt, itt azt a vágás során kellett megtalálni. A film megszakításokból, rövid jelenetekből épül fel, egyik személyről a másikra vált át, Momo és apja, Momo és Ibrahim, Momo és a lányok, Momo és a házmester lánya stb… Az ütemezés tartja össze, erősítve a hatást azzal, hogy a 60-as évek zenéit választottam a jelenetekhez. Az utazás jelenetétől kezdődően, ahol a vágás szintén jellemző, már csak egyfajta zene, a táncoló dervisek fuvolamuzsikája szól. Remélem sikerül elérnünk, hogy a film megbékéléshez, egy nyugodt tengerhez vezessen. Ibrahim meg akarta mutatni Momonak a végtelen tengert, ahonnan ő jön.

-Ez a film meg fogja változtatni az eddigi filmezési stílusát?
-Nagyon valószínű, de szerintem minden filmem után ezt mondom. Ha egy film után ugyanaz maradnék, változatlanul az maga lenne a vég… Befejezni egy filmet annyit jelent, hogy soha többé nem nyúlunk hozzá. Bizonyára ezért csinálunk egy másodikat és egy újabbat és még egyet.

A 60- as évek zenéje
60-as évek közepén a fiatalok birtokba vették a tranzisztoros rádiókészülékeket. Ahelyett, hogy családi körben hallgatták volna az adást, bezárkóztak a szobájukba és bekapcsolták a készülékeiket. Kedvenc műsoruk: Salut Les Copains, melyet az iskola után, 17 és 19 óra között sugároztak. Egy 1963-as közvéleménykutatás azt mutatta ki, hogy a 13-16 évesek fele hallgatja a röviden csak SLC – nek nevezett műsort. Kedvencük az angolszász rock és annak francia verziója a yéyé.