Tom Cruise ügyeletes kaszkadőrshowja idén is berobogott a mozikba, ám arra kevesen számítottak, hogy a Mission: Impossible – Utóhatással az immár 56 éves akcióikon még tovább emeli a tétet.

A hunyorgó, mindig mosolygó sztár körül kialakult kultusz, miszerint ő maga készül fel, majd hajtja végre hajmeresztő kaszkadőrmutatványait, immár lassan húsz éve lengi körbe a színészt. Cruise már a Mission: Impossible 2 és A különvélemény forgatása alatt is sok álmatlan éjszakát okozott a stúdióvezetőknek életveszélyes performanszaival. Ám igazi legendává talán akkor vált, amikor az M:I-széria negyedik darabja, a Fantom protokoll kedvéért megmászta a 828 méter magas Burdzs Kalifa felhőkarcolót Dubaiban. Aki látta azt az akciójelenetet Brad Bird 2011-es mozijában, sosem felejti el: a Pókember-filmek látványa és Hitchcock-féle Szédülés tériszonya egyetlen nagy királyságban egyesült, azóta pedig Tom Cruise színészi repertoárjának meghatározó eleme a vakmerő kaszkadőrködés. Amit az Utóhatásban tagadhatatlanul a csúcsra járatott, hiszen egy elhibázott ugrás után bokáját törte, megtanult helikopter vezetni, egyszer pedig olyan hitelesen produkált szabadesést, hogy az egész stáb azt hitte, a halálába zuhant.

A széria legújabb felvonása minden eddiginél szorosabban kapaszkodik az előző részhez, ami aligha lehet meglepő, ugyanis a franchise történetében először dirigál ugyanaz a rendező két filmet. A Közönséges bűnözők forgatókönyvéért Oscart nyerő Christopher McQuarrie a Titkos nemzet után maradt a rendezői székben. Az Utóhatás kvázi az M:I-filmek Skyfallja, amiben nem csupán újból felsorakoznak az előző epizód meghatározó karakterei, hanem klasszikus értelemben is továbbszövi McQuarrie a Szindikátus (rosszfiúk) és az IMF (jófiúk) küzdelmét. A történéseknek és karaktereknek azonban nincs olyan mély érzelmi fedezetük, mint Sam Mendes első (és sajnos nem utolsó) Bond-drámájának.

Az Utóhatás nagyon kettős benyomást hagyott bennem: végig tudtam élvezni, amit látok, mégis maradt az egésznek egy rossz íze. Alighanem a Mad Max: A harag útja óta a legélvezetesebb, legprofibb akciókat ebben a filmben izgulhatjuk végig, még sincs olyan erős narratív váza, vagy csak egy progresszív gondolata, ami a mérnöki precizitással kimért látványorgiát egybetartsa. Persze el lehet olvadni az akciószegmensektől, sőt, akinek minden érzékszerve megfelelően működik, annak nem is nagyon lesz más választása, de mindez aligha fedheti el a tényt, hogy Christopher McQuarrie habár profin megrendezte a filmjét, a scriptet maximum felskiccelte.

Joggal merül fel a kérdés, hogy a kismilliószor elregélt, hanyagul összerántott történet probléma-e?

A cikk folytatása ITT!