A színpadra egy hatalmas rubik-kockára emlékeztető díszletből robban be a színésznő, s egy órában elénk tárja egy autista nő mindennapjait. A hétköznapi cselekedetein és hangos gondolkodásán keresztül nyerünk bepillantást a belső világába. A szöveghez Seth. F. Henriett: Autizmussal önmagamba zárva, Mark Haddon: A kutya különös esete az éjszakában, Donna Williams: Léttelenül és Birger Sellin: A lélek börtöne című műveinek részleteit használták fel a alkotók.

Tom Cruise és Dustin Hoffman klasszikusa a Rain Man óta nem hiszem, hogy van ember a Földön, akinek idegen lenne az autizmus fogalma. Igazából a darab sem nyújtott semmilyen bővebb élményt, vagy tudást. A nagy különbség – talán mert itt nincs az autista mellett “normális” ember, s így viszonyítási alap – az, hogy kicsit mindannyian tudtunk azonosulni vele. Nem együttérzünk, megszeretnük, hanem kicsit mi magunk vagyunk. Ebben sokat segít Börcsök Enikő is, aki nagyon kedvesen, hitelesen játsza a szerepet.

A darab elején szétrobbantott kockarakás az egész előadás alatt alakul – hol eszközzé válik, hogy díszletté -, végül újra összeáll egy nagy fallá, melyen a következő feliratot olvashatjuk: “Volt egyszer egy világ, a világban egy bolygó, a bolygón egy földrész, a földrészen egy ország, az országban egy város, a városban egy lakás, a lakásban egy szoba, a szobában egy ember, az emberben egy világ.” Úgy hiszem, ez mindannyiunkra igaz. Mind egy-egy kis különálló bolygó vagyunk, keringünk a saját Nap-rendszerünkben, s reméljük, hogy találunk még olyanat magunkon kívül, ahol ugyanazt a nyelvet beszélik, mint amit mi..

Kedves darab, különösebb érzelmi megérintődés vagy nagy felismerés nélkül.