-Ez már a szar része a filmkészítésnek, igaz, amikor egymást érik az interjúk, te hogy állsz ehhez a kérdéshez?

-Igen, ez a filmkészítésnél kevésbé kellemes időszak, de próbálom úgy felfogni, hogy ez is része az egésznek. Ezért találtam ki magamnak, hogy növesztek bajszot, és úgy fogom hordani, mint egy maszkot: „én leszek a Lizáról beszélő ember” s ha vége van a felhajtásnak, majd levágom, és újra önmagam leszek. Csak sajnos belevágtam és le kellett nyírni a bajuszt. Szokatlan ez a szerep nekem és régebben nagyon féltem az egésztől. Viszont abból a szempontból jó, hogy szereztem benne egy kis rutint.

A közönségtalálkozókat nagyon szeretem! És voltam pár filmfesztiválon, ahol szintén voltak beszélgetések a film után, és azt vettem észre abból, hogy hasonló kérdéseket kaptunk, hogy nagyjából ugyanaz jön le az embereknek: a japánok, csehek portugálok, majdnem ugyanazt értik meg belőle, mint az egriek.

Mindenhol nagyon helyes a közönség. Kecskeméten volt a legjobb, ahol kb. tízen mentek el egy teltházas vetítésről, a többiek ottmaradtak. Minden generáció képviseltette magát a moziban, értelmes, okos emberek ültek ott, akik nagyon jókat kérdeztek. Megnyugtató volt, mert érezni lehetett, hogy értették a filmet, aminek a legegyszerűbb, legprofánabb üzenete valójában az, hogy mindenkinek van lehetősége boldognak lenni, csak dolgozni kell ezen. És amikor ezt elmondtam, akkor az emberek elkezdtek tapsolni! Ezek hihetetlen élmények. Mindez még abból a szempontból is megnyugtató, hogy végül is van egy csomó normális ember az országban és talán még nincs minden veszve. Eljut tehát az üzenet, azt látom.

Ujj Mészáros Károly / Fotó: Orsi/www.antropos.hu

-Hol tart most a Liza számokban kifejezve?

-Kb. 92 ezernél. A második héten többen nézték meg, mint az elsőn, ami nagyon érdekes.

-Reklámra költöttetek?

-Nem, nem igazán volt rá pénz. Inkább PR eseményeink voltak.

-Meglepődtetek a sikeren?

-Meg persze. A producer, Major István azt mondta h ő már 70 ezer néző esetén boldog lenne, Andy Vajna 15-16 ezret jósolt a filmnek.

-Neked ebben a filmben hány éved van összesen?

-Ami effektív a munka része volt, az nyolc év. Az azt megelőző évek, amiket filmkészítéssel töltöttem, azok meg talán tapasztalatszerzésként számítanak bele. De 25 év telt el azóta, hogy eldöntöttem, filmet akarok rendezni.

-Ez az ötleted hogyan jött?

-A közgáz alatt eléggé unatkoztunk, mi voltunk az utolsó „gyógy-évfolyam”, mert mi még akkor kezdtük el az egyetemet, amikor Marxól volt elnevezve az intézmény, és akkor végeztünk, amikor már Budapesti Közgazdaságtudományi Egyetemnek hívták. Velünk valahogy elfelejtettek foglalkozni. Engem annyira nem is kötött le a közgazdaságtudomány, viszont nagyon jók voltak akkoriban a filmklubok, majdnem minden egyetemnek volt, plusz ott volt még a mozik kínálata is. Általában 3-4 bérletünk is volt, és csak a közgáz filmklub négy filmet jelentett egy héten! Volt, hogy egyik vetítésről szaladtunk a másikra. És ez azért elég hardcore művészfilm merítés volt. Pont múltkor gondolkoztam el azon, hogy egykori, egyetemista önmagamnak, vajon tetszene-e a Liza?

-És mire jutottál?

-Nem jutottam semmire, nem tudtam kitalálni. Akkoriban még gyakran változott a véleményem. Nem tudhatom, hogy az a nagyon furcsa csávó, aki folyton zizgő és nagyon határozott véleményű volt, mit gondolna ma erről a filmről. Talán kicsit félnék is vele beszélgetni, mert azt hitte, az ő véleménye a legfontosabb a világon és ezt hangoztatnia is kell. De biztos nagyon vicces lenne az a beszélgetés.

-Még ma is sok filmet nézel?

-Most már annyira nem. Az elmúlt egy évben feltűnően kevés filmet sikerült megnéznem. Talán időhiány az oka.

-Szóval akkor egyetemi filmklubok alatt döntötted el, majd te megmutatod, hogy kell ezt csinálni?

-Igen, ott éreztem először, hogy nekem is ezt kell csinálni. A titkos vágyam mindig is az volt, hogy rendezek egy filmet, az nem lehet olyan nehéz, mindenki csinálja! De a lényeg akkoriban még az volt számomra, hogy bármilyen formában, de film közelébe juthassak. Friss diplomásként felcsaptam az Aranyoldalakat a filmgyártás címszónál és felhívtam az Intercomot meg a Novofilmet, hogy most végeztem a közgázon, kéne valami munka, és végül ez utóbbinál kötöttem ki, mert oda már másnap behívtak. Harmadnap pedig már ott találtam magam egy kanadai-magyar tévéfilmben szervizmunkásként, klasszikus lótifuti voltam, kávét vittem, ilyenek. Omar Sharif és Angela Lansbury forgattak itt egyébként akkoriban. Nyolc hónapot töltöttem ott és utána elhelyezkedtem egy reklámügynökségnél, mint reklámfilm producer gyakornok, és aztán sokáig ezt dolgoztam. 1998 környékén megrendezhettem egy reklámot és ’99-től kezdtem el csak ezzel foglalkozni, a rendezéssel. 2002-ben megrendeztem az első kisfilmemet és aztán 2008-ig lett még kilencet, de 2007-ben már elkezdtünk dolgozni a Liza sztorin. Még régebben felvételiztem a főiskolára is, de nem vettek fel. Ugyanaz a tanár nem vett fel engem a főiskolára, aki Herendi Gábort sem. Ez a közös bennünk.

-Mi a legnagyobb különbség a kisfilm és a „nagyfilm” között, amire nem is gondolna az egyszerű ember?

-A terjedelem miatt vannak nagyon lényeges különbségek köztük, ami már a forgatókönyv írásánál is előjött, de leginkább a vágásnál.
Ahogy néztem a filmeket, figyelgettem őket, hogyan hatnak rám, azt vettem észre, hogy mindig a szerkezet a kulcs. A nagyjátékfilmeknél meg pláne. A jól elhelyezett visszacsatolások, motívumok, amihez párosulnak különböző érzelmi és jelentéstartalmak, egy adott ponton előkerülve elementáris érzelmi hatást tudnak kiváltani. Akkor jók a színészek, ha nagyon jó a forgatókönyv, mert akkor maga a szerkezet dolgozik, és nekik nem kell megfeszülniük, csak jól meg kell csinálniuk a feladatukat. S ha ez sikerül, akkor az már túlmutat önmagán, hiszen a szerkezet alárakja a nézőben képződő emocionális többletet.

Az Liza volt az első olyan nagyjátékfilm forgatókönyv, aminek az elkészítésében részt vettem, és amelyből a film el is készült, gyakorlatilag én is ez alatt tanultam meg egy csomó mindent az írásról. Hozzá is olvastam, de a Bálinttal (Hegedüs Bálint – forgatókönyvíró) való munka során szedtem magamra a legtöbbet. Máig azt gondolom, hogy egyedül nagyon nehéz jól megírni egy forgatókönyvet, és sokkal viccesebb a közös írás, így, hogy összedolgozunk és minden megbeszéltük a legapróbb részletekig:

„Ezt itt miért mondja, ha előtte meg azt mondta? És miért így mondja”.

 

-És élvezted a munkának ezt a részét?

-Persze, nagyon. Sosem tudtam megunni a forgatókönyvvel való pepecselést.

-Látsz még benne hibákat utólag?

-Igen. Próbáltuk a vágásnál orvosolni, amit lehetett. Vannak hibái, nem tökéletes, de szerethető:).

-És ha 8 évig foglalkozol valamivel, akkor te azt még látod? Tudod friss szemmel nézni?

-Hát nehéz. Most a végén, amikor már nagyon-nagyon sokadszorra néztük Czakó Judit vágóval a filmet, mindig megkértünk olyanokat, akik még nem látták, hogy üljenek be, nézzék velünk. Ilyenkor az ő szemüvegükön keresztül is néztük az anyagot.

-Mondtak használható dolgokat a friss szemek?

-Nem is feltétlen azért ültek be, hogy mondjanak valamit, csak hogy legyen kedved vagy lelki erőd végignézni megint a filmet. Nekünk ez így működött. Nem az volt a lényeg, hogy mit mondanak, hanem, hogy ott legyenek. A reakcióik számítottak. Én hiszek abban, hogy mentálisan rá lehet hangolódni valakinek az állapotára. Érzed például, ha egy jelenet leült, lankad a figyelem. Ezért is ülök be a filmfesztiválokon egy-egy vetítésre, hogy megnézzem, hol és min nevet a külföldi közönség, hogy működik a poén abban az országban. Az egy nagyon érdekes tapasztalás, mert az látszott, hogy külföldön a vizuális poénok jobban bejönnek, mint a verbálisak. De mondjuk a Reviczkyn nevettek a csehek is. A kávéfőzős poénon Portoban, ami a fantasztikus filmek fesztiválja (Fantasporto), percekig röhögtek, mivel itt egy bevált horror-fantasy közhellyel játszik a film. De jó volt látni ezeken a helyeken azt is, hogy amikor kijöttek az emberek a vetítésről, mosolyogtak, ácsorogtak, beszélgettek a filmről a mozi előtt, nem mentek el egyből.

-Hány fesztiválon voltatok összesen?

-Én három helyen, de a film több helyen volt. Nem tudok pontos számot mondani, tizennégy körül van a fesztivál meghívások száma azt hiszem, de folyamatosan jönnek a megkeresések. A portói fesztivál díjai miatt most elkezdték a fantasztikus filmek fesztiváljaira meghívni a filmet, legalább hét helyre még a portói kívül. Ez a kör kezdte most el használni. Nyertünk egy újabb díjat a héten, de erről még nem beszélhetek:)

-És az miért volt fontos, hogy a múltban játszódjon?

-Több oka is volt, arra gondoltam, hogy ha ez a jelenben játszódik és így beszélgetünk gyorséttermekről, női magazinokról, akkor azok az emberek, akik ezeket a szolgáltatásokat használják, fogyasztják, talán leakadnának ennél a pontnál. Ám ha ugyanezt történelmi távlatból tudják nézni, akkor talán nevetnek rajta. És miután kinevették magukat, ugyanaz az üzenet be tudja fészkelni magát a fejükbe. Tehát ez a pszichológiai magyarázata a dolognak: ne zavarjuk meg a néző szórakozását és egy kicsit körmönfontabban jutassuk el ugyanazt az üzenetet hozzá. Másrészt pedig nagyon szeretem azt a kort, amiben felnőttem. Plusz kezdett bennem kialakulni egy olyan érzés a jelenben, mintha valahogy megint ott élnénk… Szóval több oka is van, több lábon áll ez a hetvenes évekbeli, kapitalista Csudapest-Sutapest.

-Ezt az egyedi világot látványtervező készítette el?

-Kifejezetten olyan, hogy látványtervező nem volt, ő lett volna ugyanis az az univerzális munkatárs, aki a ruhától kezdve, a díszleten át a kellékekig, mindent ami a vászonra kerül, átlátja, összehangolja, befolyásolja és persze az utómunkában is közreműködik. Tehát a film egész képi világát meghatározza.

Volt díszlettervező, volt grafikus, aki a japán könyvtől kezdve, a brosúrán át a poszterekig, a logókig mindent megtervezett és volt egy jelmeztervező, operatőr, és egy fényelő. Azokat a döntéseket, hogy az ő munkájuk hogyan hangolódjon össze, azokat nekem kellett meghoznom. Ez egy elképesztően hosszú folyamat volt, 2008-ban már létezett egy olyan brosúra, ami nagyjából a film világát próbálta tükrözni, elég régóta megvan ez a furcsa, kicsit retró hangulatú világ. Mindez azonban olyan lassan és hosszan alakult ki, hogy a részleteket már nehéz utólag nyakon csípni.

-Hogy érzed, sikerült megvalósítani a vásznon azt, ami a fejedben volt?

-Szerintem nagyjából igen, sikerült. És a kulcsa az, hogy mindenki szuper volt a stábban, a szakmája legjobbja és elképesztően akkurátusan dolgozott, nagyon figyelt a részletekre. Nyilván az én beállítottságom is megerősítette őket ebben. Az ördög tényleg a részletekben lakik.

Szerintem mindenki nagyon élvezte ennek a filmnek az elkészítését, aminek úgy indultunk neki, hogy csinálunk egy olyan világot, amelyben elengedhetjük a fantáziánkat és lehet ezt is, meg azt is, mert ez mese, amibe sok minden belefér. Nem szigorúan véve hetvenes évek Budapestjét akartuk reprodukálni, hanem bátrabbak lehettünk annál, mivel Csudapest kapitalista város.

-A zenére is különös figyelmet fordítottál.

-Igen. A költségvetésből kiszámoltuk, hogy nagyjából hány számot csinálhatunk Tomy Taninak, és kiderült, hogy ötöt. Ezért is ismétlődnek annyiszor, ezért van az, hogy mindig ugyanazt a számot használtuk, amikor meghal valaki, mert azt gondoltam, hogy ha már erre a számra halnak meg, akkor legyen ez a legviccesebb. Szóval néha egy kicsit visszafelé működtek a dolgok, efféle sakkozások voltak. De az is egy iszonyú jó munka volt, ahogy egymásra hangolódtunk Ambrussal. Egyedülálló az a fajta szenvedély, ahogy ő szereti ezt a mozit, és döbbenetes, amit máig megtesz érte.
Csengery Danival is remek volt együtt dolgozni, ő szerezte az aláfestő zenéket, amiket egy zenekar játszott fel – rengeteg izgalmas dologgal jár a filmkészítés.

Jó érzés az, hogy a munkatársaidat is így szíven találja ez a dolog, hogy ilyen sokan magukénak érzik és szeretik ezt a filmet és mindent megtesznek azért, hogy menjen és sikeres legyen. Mindenki tele volt ötletekkel és sok szempontból öröm volt a forgatás minden egyes napja, küzdelmes, de nagyon szép időszak. Itt most mindenkit felsorolhatnék, aki részt vett a produkcióban, annak bármely fázisában, egészen a kezdetektől mind a mai napig, a promóciós munkát is beleértve, mert igazán szívmelengető munkakapcsolatok alakultak ki.

-Van már valami a fejedben, hogy mi lesz a következő?

-Van, igen. De erről babonából még nem szeretnék beszélni.

Liza, a rókatündér
színes, magyar romantikus vígjáték
Rendező: Ujj Mészáros Károly
Forgatókönyvíró: Hegedüs Bálint, Ujj Mészáros Károly
Producer: Major István
Gyártó: Filmteam