Ha láttál már életedben három amerikai vígjátékot, gyakorlatilag láttad a Megjött Apucit is: ötlettelen alaptörténet, humorosnak szánt alpáriság, végtelenül kiszámítható fordulatok. Néha ugyan aranyos a film, de úgy tűnik, Hollywood még mindig beéri azzal, hogy sztárokat pakol egy másodrangú forgatókönyvhöz, elsüt egy-két altesti poént, majd mindezt megkoronázza egy érzelgős konfliktusfeloldással. Jó lenne már mindezt nagyon gyorsan elfelejteni, a magyar szinkronnal egyetemben.

Sean Anders, aki mind íróként (Családi üzelmek, Dumb és Dumber kettyó, Túl jó nő a csajom), mind rendezőként (Förtelmes főnökök 2, Apa ég!) a hollywoodi vígjátékok végeláthatatlan sorát gyarapította eddig is, ismét saját terepén alkot. Azonban ahogy korábbi munkái sem, a Megjött Apuci sem tudja megújítani a műfajt, de összességében még csak a szintet hozni sem. Az utolsó bő negyed óra kivételével a film eszméletlenül hullámzó minőségben tár elénk egy apa-mostohaapa küzdelmet, amin az alapvetően a célra teljesen megfelelő két színész (Mark Wahlberg és Will Ferrell) játéka sem tud javítani, sőt…

Brad (Will Ferrell), az érzelgős, túlságosan óvatos és védelmező, széplelkű, örökké-ingben-járok férfi, hosszas idő és megannyi probálkozást követően végre kezdi elnyerni mostohagyerekei elfogadását, sőt szeretetét, mindaddig, amíg azok igazi apja, Dusty (Mark Wahlberg) be nem toppan a család életébe a maga izomrengetegével, hatalmas motorjával és csilingelő övével. Az eleinte kedves és jófej Dusty hamar nyilvánvalóvá teszi: mindent elkövet, hogy visszanyerje ex feleségét és két kisgyermekét. Így a film az akár ígéretesnek is mondható kezdetet követően azonnal lecsúszik egy átlagos „versengjünk a gyerekek szeretetéért” történetbe.

A cikk folytatása ITT!