Lopott álmok

2008. 05. 23. 00:00 - antropos.hu

Egy teremben vagyok, körülöttem székek, azon emberek ülnek, a fényektől és a zajtól megrészegülten bámulunk egy színpadot. Alakok mozdulnak lassan majd tébolyult mozgásba kezdenek, beszél a testük minden porcikája. Őrületes, ahogyan egymást túllicitálva mesélnek, monológjaik zűrzavaros hangorkánná válnak, torzult süvöltő csikorgást hallasz és azt képzeled, hogy verejtékben úszva felébredsz az ágyadban. De még nem, mert a táncos úgy támaszkodik a levegőre, mintha valóban lenne mire nehezednie. Kezei markolják a semmit, izmai fényesen feszülnek. S az előadás még csak most kezdődik.

Életünk hajdani és jövőbeli szereplői éjszánként beköszönnek hozzánk. Játszanak velünk, emlékeket idéznek, s dobnak el messzire. Míg mi folyamatosan keresünk, kutatunk valami, vagy valaki után, agyunk rádióján hangolunk, és veszettül szeretnénk körbe zárni kis világunkat, addig teljesen ki vagyunk szolgáltatva, s ha képes rá akkor egy álomtolvaj, ellophatja, leszüretelheti az álomtermést.
Amikor magunkra hagynak álmaink és egyedül maradunk elménk sötétjében, olyankor lerogynánk, térdünk nem tart meg többé, félünk, s teljesen egyedül vagyunk.
A tánccal kifejezett képek, a groteszk tömegnek tűnő csoport mozgása félelmet kelt, annyira kifacsart, természetellenes a mozgás, amilyen csak álmainkban van, talán Hyeronimus Bosh festményein találunk hasonló figurákat. Nem véletlen, hogy Réti Anna koreográfiája emlékeztethet egy valaha látott szürreális képre. Életünk egy előlünk elzárt szegletére, melyben félelmeink, szenvedélyünk, örömünk, bánatunk emlékeink laknak. Kell hogy a táncnak előre meghatározott, keretek közé szorított mondanivalója legyen? Nem. Akkor jó egy darab ha azzal, amit mutat magából, hatásokat vált ki a szemlélőjéből. Ha szabadjára engedheted fantáziád, agyad magától asszociációs játékba kezd és az előadás csak terelget vissza-vissza arra az útra amin mutatni kíván valamit.
Abban a jövőbeli álomszüretelős világban, talán az segítene, ha tükörbe néznénk, hogy megtudjuk létezünk-e még?

Fotó: Jurassza Zsófi