Már érkezéskor láthattuk, hogy idén is tovább bővült, gyarapodott a „sziget-város”. Olyan, mintha egy nyugati (vagy keleti) világváros, pezsgő, szórakozó negyedébe lépnénk be (Brodwax, Soho, Sant Pauli…) Néhány év múlva a Hajógyári-sziget kibővítése is szükséges lesz, mondjuk a Duna ideiglenes befedése révén. De nem volt időnk a kínálatot nézegetni, hiszen a szokásos Sziget-bejárati torlódás, miatt késve érkeztünk, sietni kellett a Nagyszínpadhoz.
Hasonlóan az 5 évvel ezelőtti LGT fesztiválhoz, bemelegítésnek, „amíg a közönség érkezik”, most is a Képzelt riport egy amerikai popfesztiválról vezette fel magát a koncertet. (A hanglemezét 30 évvel ezelőtt adták ki.) Belegondoltam, milyen borzongató lenne, ha az első vígszínházi szereposztás játszaná el most is a darabot, Almási Évával, Ernyei Bélával, Tahi Tóth Lászlóval, Balázs Péterrel, Béres Ilonával, Kútvölgyi Erzsébettel… – de természetesen (sajnos) nem így történt. Egy-két változtatással az 5 évvel ezelőtti előadás magja szerepelt: Lovasi, Novák, Roy, Kovax, Bíró Eszter… – ez is éppen elég dögös szereposztás. A közönség vette is a lapot, s már a hat órai kezdési időpontra lényegében megtöltötte a placcot. A félig dramatizált, félig oratorikus jellegű előadásnak, így aztán nem is volt „előzenekari” hangulata – persze a teljes tömeg, és a „teljes hangulat” igazándiból az LGT koncertre érkezett meg.
A kezdésig a színpadképet a középső kivetítőn látható, a Búcsúkoncert dizájnjára hajazó fekete lokomotív, alatt pedig izzóvörös L.G.T. felirat határozta meg, miközben a hangszórókból főleg a „legfrissebb” LGT számok szóltak, hiszen – mint utóbb kiderült – a búcsú utáni két (1977-es és 2002-es) nagylemezről nem játszottak semmit a koncerten. (Ami nem is baj, mert ezek nem igazán LGT, hanem inkább Presser lemezek: Bár ’97-es 424 – mozdonyopera még az LGT ízeit idézi fel, rajta egy Somló és egy Karácsony számmal is, az A fiúk a kocsmába mentek lemez, már teljes egészében Presser szerzemény, és alig különbözik Pici szólólemezeitől. Az LGT az Ellenfél nélkül lemezig volt igazi progresszív rockzenekar, a búcsú utáni két említett album, már „csak dalok”.) A kötelező 45-50 perces késés után végre elkezdődött a várva várt NAGY ESEMÉNY, innentől az igealakokat tekintve jelenidőbe, az érzéseinkben pedig a távolabbi múltba váltunk. „ Sajnos”, az újságíró most kénytelen lesz, szinte egyöntetűen dícsérő szavakkal illetni a történteket, mert hát az LGT mégiscsak LGT, és még ehhez képet is igen jó volt az előadás.

Fiú! – énekli „Pici bácsi” a zongoránál egy száll magában, de nem borongós, visszatekintős, hanem ugyanolyan indulatos, mint anno. Közben megérkezik „kimonójában” James bácsi is, és besegít az énekbe. Lantján is penget néhányat, de végig a zongora a meghatározó, ahogy ennél a nótánál kell. A Boogie a zongorán következik, természetesen ehhez már Somló bácsi is szükséges, s a három bácsi, szinte szabadon, játékosan zenélve emlékezik vissza, hogy is volt „akkor”. A kivetítőn is régi (és régiesített) házivideókat látunk a hatvanas-hetvenes évek világából, megidézve a régi koncerteket és LGT tagokat is. Az Embertelen dal már Jánoska bácsi dobjával indul, ez a szám átvezet a nosztalgiából a jelenbe, ritmikája már bekeményedik.
Az Éjszakai vonatozás-tól kezdve végig mai, „modern” hangszerelésben adják elő a tömör hangzásba már a háttérzenészek is komolyan besegítenek. Innen már kőkemény a rockzene, a „funkys-boogies” hangvételű dalok is erősen rockosítva, és ez jó. Az Éjszakai vonatozást tehát, már nem a „bácsik” játszák, Karácsony James mozgását és gitárszólóját egy heavy metal banda is megirigyelné. E szám után beszélgetnek először a közönséggel. Ezekután nem meglepő, hogy a Mondd mi lesz velem-et és az Engedj el-t is igencsak keményen nyomják, már nemcsak James szólózik, hanem Somló is a szaxofonján, amit a basszgitárral váltogat.
És persze jön a líra is. Az Áldd meg a dalt!-ban Jamest Karácsony Eszter segíti az éneklésben, Karácsony Rebeka Somlóval fuvoladuettezik, finomak a rézfúvósok. Az És jött a doktor hosszú elszállás, örömjáték, itt szabadul el először az improvizáció. Rengeteg a játékos elem, minden klasszikus dallamhoz hozzátesznek valami újat, látszik, hogy ha mindegyikük akarná, az LGT ma is az egyik legprogresszívabb, trendmeghatározó magyar zenekar lenne. A Bolero-betétre előadott improvizációknál megint főleg James megy olyan keménységbe, hogy a metálosok elbújhatnának. A Kék asszony még a líra része, bár Pici bejelenti, hogy ő a „férfias verziót” énekli, mert a magas hangokat már nem bírja, így az eredeti verziót a közönségnek kell énekelnie. Bravúrosan meg is oldjuk, bár nem ellenőrzöm, hogy a közönség, mintegy felét kitevő 40-50-60 éves korosztály tagjai közül kinek a hangja bírja a magasságokat. Jó az, amikor ősz hajú nagymamák és nagypapák csápolnak önfeledten egy rockkoncerten.
A Primadonna újra a keménységet hozza, hangulatot „transzvesztita-show” dobja fel még jobban, Somló énekhangja is tökéletes. Jánoska és társai (köztük Somló Dani) latinos dobszólója vezeti fel az újabb lírai epizódott: Pici, James és Somló leoldalogtak sajtóárokba és ott „unplugged” játszák el, hogy mi lenne, Ha a csend beszélni tudna. Gyönyörű… – lenne, ha a felettünk köröző helikopter pilótája nem ekkor bizonyítaná be, hogy eddig se véletlenül éppen a legcsendesebb részeknél jött a legközelebb. Szinte hihetetlen, de pont most ragadja meg az alkalmat, hogy mintegy száz méterre a fejünk felett lebegjen, gyakorlatilag teljesen elnyomva a zenekar „csendjét” a rotorok éktelen zajával. Sajnos a bent ülők nem hallják a közönség soraiból feléjük kiabált építő szándékú bírálatokat. ( Menj az anyádba…!; Gyere le tahó szétszedem a fejedet…!). Csak akkor veszik észre magukat, amikor a szám végén a zenészek és a közönség egy emberként integet nekik, részben a gyors eltávozást sugallva, részben pedig egyezményes nemzetközi jeleket mutogatván, elsősorban természetesen bizonyos hímnemű hátaslovakkal történő anális behatolás elszenvedésére buzdítván a helikopter személyzetét. Legalábbis a gyors eltávozásuk megtörténik, így a Miénk itt a tér-t már zavartalanul énekelhetjük együtt, szép halkan. Ezután, az újra következő dobszóló alatt Piciék visszamennek a színpadra, s következik úgymond, a koncert második blokkja.
A Zenevonat érkezik játékosan-keményen, majd az A síneken lendületesen-keményen, irdatlan gitár- és szaxofonszólókkal, a kivetítőn pedig Buster Keaton-nel. Olyan lendületes a ritmus, hogy Pici és James néha nem bírja az iramot a szövegmondással, és dödögésbe fullad az ének, ezen összemosolyognak. A Sziszifuszi blues csillagászati távolságokat jár be szélsőségeivel a leghalkabb intimitás és az iszonyatos dinamika között, majd sorakozik a Boksz!, a Kotta nélkül és a Nem adom fel!, s a megállás nélküli zúzás hatására természetszerűleg alakul át népünnepélyivé a hangulat.
Túl sokan vagyunk, túl nagy területen, hogy segítség nélkül is egyszerre tudnánk énekelni az Annyi mindent nem szerettem még-et, így ez kánonná alakul, kivéve amikor az együttes is beszáll. Somló gólyalábon énekel és szaxizik, a fúvóskórus szinte a Karib-szigetekre visz minket, egy latinos betéttel. Ezután jön az Álom arcú lány, nagyon finoman, tisztán majd a Szentimentális „rakenroll”, amibe Dani mellett Somló Pali is besegít gitáron, ennek következtében a verze zenei alapja szinte már trash metal jellegű.
A korábbi Éjszakai vonatozás után, most kerül elő egy újabb darab az Ellenfél nélkül lemezről, ami hiába az LGT legjobb lemeze, a közönség annak idején nem fogadta olyan lelkesedéssel, mint a korábbiakat, nagyrészt ez vezetett az együttes 1992-es búcsújához. Azért jut ez eszembe, mert az A szívbajt hozod rám alatt, a publikum most is kivárásra játszik, nem veszi át a zenészek örömét, pedig az LGT egyik legeslegjobb száma ez. Ráadásul igazi koncertnóta, kemény, mégis laza, változatos dallamvilágú, frappáns szöveggel. A következő Ő még csak 14, persze rögtön újra megmozgatja a hallgatóságot, fenn a kezek, mindenki énekel. A Barta Tamás szerezte egyszerű klasszikus hard-rock számból olyan összetett, improvizatív, progresszív rockot rittyent a banda, hogy az elején Pici billentyűs játéka szinte Pnk Floyd-ot idéz, utána meg majd lerepül az ember feje a riffektől, szólóktól. Ezek után mi is zárhatná a programot, mint a Ringasd el magad!. Ezt az LGT tagja álmukból felkeltve is bármikor úgy el tudják játszani, hogy az megismételhetetlen.
A koncert végén már ott táncolnak a zenészek mögött a Képzelt riport… szereplői is, s mivel a ráadás első száma a Cirkusz, ez a mutatványosok révén még rátett egy lapáttal a színpadon látható forgatagra. Majd jön a Mindenki, jó hosszan, ahogy kell, mindenki szólózhat egyet búcsúzóul, megint belekontárkodnak egymás hangszereibe, még Jánoska is előjöhet a frontember posztjára. A második ráadás, az utóbbi időben jól bevált koreográfia szerint a közönségé, természetesen ez a Neked írom a dalt. Néha kánonban. A harmadik ráadásban érkezik a beígért meglepetés, a Szól a rádió speciális változata. Jól áll a dalnak az új ruha, négyen ülnek és énekelnek a zongora mellett, halkan, újra nosztalgikusan, újra bácsik ők, meghatódva.
Sziget elkezdődött. LGT megint befejeződött…?