Persze, nem mindegy, kiknek a szemléletéről, világlátásáról van szó. Az író – aki maga is zenészként volt ismert, s ezzel a könyvével indult el az írói pályán – a nyugat-berlini kisemberek, művészpályával kacérkodók, s például a másságukat itt háborítatlanul megélők mindennapjait rögzítette a maga sajátos humoros előadásmódján. Megértő szeretettel “vezeti” hőseit az adódó kis történések, apróbb-nagyobb kalandjaik során, együttérzése mindvégig nyilvánvaló.
A főszereplő Lehmann úr, töprenkedő-hányódó ifjú, aki közelgő harmincadik születésnapja apropóján érdemelte ki e már leradírozhatatlan megszólítást. (Herr Lehmann a könyv eredeti német címe.) Nem éppen vehemens alkatú, de olykor ő is “felkapja a vizet”. A helyzet értelmezésétől függően veszi fel bátran a harcot, vagy zárja le játékosan, az ellenfél által szinte érthetetlen gúnnyal a konfliktust. Hajlama szerint végigfilozofálgatja a regényt. Regener remekül láttatja, milyennek látja Lehmann, keresztnevén Frank a többieket, s velük való kapcsolatát.
Mindenekelőtt Karl, a legjobb barátja az, aki különösen megragadja a figyelmünket. Mondhatni, a regény másik kulcsfigurája ő, aki ellentétben az életével megelégedett, ennek helyénvalóságát bizonygató Frankkal, szeretne kitörni a vendéglátós foglalkozásból, művészi elképzelései vannak. Önbizalma azonban kevés, s ehhez jön az aggódás barátjáért. Jellemző vonása a könyvnek az örökös aggódás, amit aztán kocsmáról kocsmára járva, váltott társaságokban, sörökkel és más italokkal lehet csillapítani folyton. Ám meddig?
Bonyolódik az amúgy nem túl szövevényes cselekmény; Lehmann úr szüleit fogadja Brémából, márkáját elkobozva visszafordítják Kelet-Berlin határáról, majd szerelmi csalódáson esik át. Különös egybeesésnek tetszik, hogy Karlnak ekkortájt kezdődnek őrülési jelenetei, s bár nem tudhatjuk, pontosan mi vezetett idáig, sejteni lehet, hogy nem csak valami gyorsító okozta krízisét, hanem tudhatott a barátját fenyegető magánéleti válságról is. Konklúziók levonására kényszeresen törekvő emberek egész biztosan megfogalmazzák ekkorra: mit ér az élet, ha barátunk veszni látszik? És hát az őszintén mély (de legalábbis nagyon megszokottá vált) kapcsolatok minden érintettje sóhajtozhat eleget ilyen helyzetben, nézhet borúsan a jövő elé. Közhelyszerűen ugyancsak feltör az olykor önvádas monológokban: miért is nem törődünk-törődtek egymással idejében többet…
És mi történik történelmi fordulópontok elérésekor? A regényben egyik pillanatról a másikra következik be a határnyitás pillanata. Előzményei jóformán csak az egyes szereplők elejtett szavaiból vehetők ki, de azok is legfeljebb jelzik a túloldalon uralkodó állapotokat. Egy lehetséges nyaralás kapcsán Lengyelországról tudjuk meg: “Nem olyan szörnyű, mint az NDK.” Egy hosszabb fejezetből mindenesetre szerzünk közvetlenebb benyomást, ízelítőt is a határőrségen elnyerhető bánásmódból. Ami némiképpen a keleti oldallal addig nemigen törődő Lehmann úrnak is adott információt, aki szülei sopánkodására korábban azt mondta: “Mi itt semmit nem érzünk meg abból, ami odaát folyik.” Jellemző, hogy Karl teljesen kikészült, zavaros állapotában nyögte ki egyszer: “Többet kell foglalkoznunk az NDK-sokkal.”
A megnyitott falon át autólavina áramlott nyugat felé. A békésen szemlélődő helybeliek, az addig jobbára közönyösnek mutatkozók képviselőiként a regény alakjai szintén folytatják útjukat. Újítani kéne, gondolja Frank is, elindulok, aztán majd csak lesz valahogy.
Kíváncsi vagyok a folytatásra, amit a pozsonyi Kalligram kiadó jóvoltából akár hamarosan megismerhetünk. A 2003-ban elkészült és Szlovákiában egy éve kiadott könyv időközben ugyanis a hírek szerint további két regénnyel folytatódott. Vajon mi történhetett Lehmann úrral, s hová jutottak máig a félig-meddig megismert társai?