Az eredeti angol cím egészen értelmes, többrétűen sejteti a tartalmat, ám amit
helyette magyar címként alkalmaztak valakik, az egészen hülyeség, – nem csak
provinciálisan szenzációhajhász, hanem konkrétan értelmetlen, nincs semmi köze a
filmhez. Vajon miféle nyolc tanúra gondolhatott az a marha, aki elkövette ezt a
címet? És miért éppen nyolc?

Ugorgyunk. A fent nevezett „műalkotás”
„rendkívül életszerű” alaphelyzete az, hogy egy meg nem nevezett, de Madridként
értelmezhető spanyol város egyik nem túl nagy terén összezsúfolt hallgatóság
előtt mondandó beszédében az amerikai elnök méltatja a terrorizmus ellen
létrehozott széleskörű nemzetközi összefogást. Ünnepe lenne ez a világnak, de
természetesen merényletet terveznek az elnök ellen. Vajon sikerül-e
megakadályozni a merényletet – kérdezhetjük thrillernézőként? És ha nem sikerül,
akkor mi lesz mindennek a következménye a világpolitikára és a terrorizmus
elleni mozgalomra nézvést – kérdezhetjük a világ terrorizmusmentesítése mellett
felelősen elkötelezett eccerű „amerikai” mozinézőként? Illetve tévénézőként is,
hiszen a tipikus amerikai tévéközvetítésen keresztül csöppenünk bele az
események megfigyelésébe. (A filmbéli tévétársaság megnevezésére vonatkozólag a
korábbi filmek ZNN és hasonló kreálmányai után most a GNN elnevezést sikerült
kisütnie a fantáziadús alkotóknak, – érteeed?!)

Annyit elárulhatok, hogy ez
megint az a típusú film, amelyben az ártatlan egyenruhás és civil emberek
(köztük nők és gyerekek) hullanak mint a legyek, de ha a két-három fontos ember
a végén megmenekül, akkor élvezhetjük a himnikus zenei aláfestés mellett a
felemelő katarzist: megint jobb lett egy kicsit a világ a hős amerikaiak révén.
Nem tudom ki hogy van vele, én már gyerekkoromban is igencsak rühelltem az
effajta dramaturgiát, amióta felnőttem, azóta meg különösen. Meg az is nagyon
kínos, ha Kuroszavát (A vihar kapujában) emlegetik annak kapcsán, hogy egy
amerikai tucatfilmben szubjektív(nek mutatni akart) retrospektív technikát
alkalmaznak.

„Lélekábrázolást” nem sokat kapunk, csak egy-két sematikus
panelt, hiszen az akción van a hangsúly. Az akciók éppenséggel viszonylag
kidolgozottak, technikailag teljesíti a feladatot az eddig tévéfilmek
rendezésével kitűnt Pete Travis. Szokás ilyenkor kiemelni, hogy az autós üldözés
jól felépített, szinte újszerű, akár klasszikussá is válhat ez a része a
filmnek. Én meg ilyenkor azt szoktam kérdezni, na és akkor mi van? A Dennis
Quaid által megjelenített főhős lelkitusái eléggé iskolás szintűek, ami pedig a
fagyikedvelő kislánnyal történik, olyan szinten hiteltelen és erőltetett
(ZS-kategória), hogy csak na. William Hurt elnökként pont úgy szenveleg, ahogy
mindig is szokott, Forest Whitaker se tud túllépni a sémáin (bár őnála ez
valamelyest megbocsájtható), az arab főterrorista szerepében Said Taghmaqui pont
ugyanolyan hidegen gonosz, ahogyan az ilyen amerikai filmekben az arab
főterroristák lenni szoktak, a tévés szerkesztő Sigourney Weaver éppen olyan
hidegen okos, mint ahogy neki illik, arról pedig ne is beszéljünk, hogy
mostanában kezdte el a mozi is foglalkoztatni és marketingelni a Lost című
tucatgagyi (tehát nem meglepően kiemelkedő népszerűségnek örvendő) sorozatban
sajnálatosan feltűnt Matthew Foxot. Látványelemként azonban továbbra is bízvást
ajánlható Ayelet Zurer a férfiak, Eduardo Noriega a nők számára.