Ön nyerte idén Antropos.hu olvasói szerint az 2010-es év írója díjat. Tapasztalja-e, hogy azért, mert a Lehet Más a Politika képviselője lett, az irodalmi népszerűsége nőtt? Változott-e egyáltalán?

Semmi mérhető, úgy értem, a lelkemben levő mérőműszer által érzékelhető tapasztalatom nincs. Díjat kapni, visszajelzést másoktól, jó – főleg, ha olvasók szavazata áll mögötte. Aki bagatellizálja, nem őszinte saját magához. Ha nem kapod meg, ami jár, lelked legmélyén érzed, hogy kijár, az nagy fájdalom. Ez is mutatja, mennyire társaslények vagyunk, bármennyire individualisták is. Más kérdés, hogy ha megkapod – ha bármihez hozzájutsz – hogyan reagálsz. Mit kezdesz vele, és mit magaddal. Ugyanez a mechanizmus működik akkor, ha valaki kiemelt helyzetbe kerül, ismertebb lesz, többször megjelenik a médiában. Nem hiszem amúgy, hogy díjak miatt, vagy mivel a Parlamentben ülök, esetleg többen olvasnák a könyveimet, ám mindenképp olyan körökben is megismertek valamelyest, ahol a kortárs magyar irodalom iránti érdeklődés a nulla felé tendál. Ezen az ‘ismertség’, például az enyém, nemigen bír változtatni, valamit azonban jelenthet mégis, néhány ember figyelmét esetleg fölkeltheti, jé, ilyen is van. Itt bent [a Parlamentben – M.M.], hát ez igen tanulságos abból a szempontból, hogy a képviselők – majd’ négyszáz ember, reprezentatív minta a magyar értelmiségről – milyen viszonyban vannak a kortárs kultúrával. Semmilyen viszonyban nincsenek. Nincs a horizontjukban ez a dolog, és úgy gondolom, van kis teendőm e tekintetben. Nevezetesen, hogy amennyi az erőmből telik, próbálom az ügyet nyomatni, vegyék legalább észre, mi az, ami mellett ilyen könnyen mennek el. Egyébként okos, felkészült szakmájukban jeles emberek, akik számára, ahogy tapasztalom, a kultúra, művészetek különösképp nem jelent semmit, úgy gondolhatják, hogy le lehet élni, érdemes leélni az életet mindezek nélkül.

Figyelemmel kíséri, hogy művei milyen kritikai fogadtatásban részesülnek, olvas-e ilyen írásokat?

Normálisan hiú vagyok, természetesen nagyon is érdekel mások véleménye arról, amit csinálok. A vérlázítóan szemtelen, személyem elleni, lábramenő kritika, megjegyzés vagy komment is érdekel. És mélyen érint, lévén túlérzékeny, anyukám szerint mimózalelkületű, ami lehet, hogy nem látszik rajtam, mert – mondják – úgy nézek ki, mint egy kiöregedett futballista. De ez a látszat, és, a zord külső, tudjuk… Fáj, ha támadnak, vagy az LMP-t bántják, a szövegeim bírálata viszont, az más. Azt jól bírom, sokszor egyet is értek a kritikussal, bár igaz, ebben viszonylag szerencsém van, ha támadás ér, az nem az írásaira vonatkozik legtöbbször. A recepciómmal, kritikai fogadtatásommal elégedett vagyok. El vagyok kényeztetve.

Nem is találkozott olyannal, hogy esetleg a műveit politikai szempontból vagy kizárólag politikai szempontból próbálták értelmezni?

Nem. Nem nagyon. A Rom. A komonizmus története című könyvem kapott balról is – miért komcsizok benne – és jobbról is – miért nem komcsizok jobban, és rengeteg gyalázkodó, az LMP-t gúnyoló kommentet olvastam a politikai szerepvállalásomról, de ez belefér. Vele jár. Irdatlanok, eltakaríthatatlanok a frusztrációhegyek ebben a kultúrában, és az internet alkalmas a feltörő gyűlölködés levezetésére. Ez még valamiképp hasznos is maúgy. Világos, hogy akik támadnak, úgysem olvastak semmit, az irodalom nem érdekli őket. Lássuk be, természetes, hogy ha gyűlölni akarunk, nem vagyunk méltányosak. Tehát fáj, olykor még paralizál is, de megértem.

A politikát és az irodalmat szét lehet választani? Amikor hazamegy, el tudja választani azt, hogy Ön itt politikus, otthon pedig író? Ki tudja zárni az alkotás folyamatában, hogy itt a Parlamentben mi történik? Vagy nem is kell?

Normális ember többféle identitással bír. Ha futballozom, akkor futballozom, futballista vagyok, olyankor a játékon kívül egyáltalán semmi más nincs. Alapvetően író identitásom van, ez mindent überel, de hát az ember férfi, meg fiú, meg mit tudom én, ezer dolog van, magyar, pesti, Szondy utcai, szentistvántelepi, Fradista, satöbbi. És most, bő egy éve Parlament és LMP. Erős LMP-s identitásom keletkezett, noha nem vagyok párttag, de a zöld- és jogvédő attitűd, és amit a ‘lehet más a politika’ szintagma jelent, nálam alap. Ebbe én beleszerettem, és az a véleményem, hogy nemcsak lehet, hanem legyen is más a közügyekről való diskurzus. Ne ez a véghetetlen, egymást maró gyűlölködés, ami folyik, mert szétmegy az ország. Belerokkan az ország. Hihetetlen számomra, hogy valaki ezt ne érti. Ám pártpolitikusi identitásom nincsen – noha most végül is az vagyok, s ez okoz is belső konfliktus nálam, amit paradox módon most még inkább élvezek, mint nem. És élvezem, hogy az LMP ezt – a szűkös pártérdekek szerinti ügyvezetést, érdekharcot – igyekszik dekonstruálni. Hogy fölötte van mindennek. Bejárni ennyi pártmuksó közé, velük vagy ellenükre dolgozni, figyelni, hogyan működnek, ez élvezetes. Olykor. Olykor reménytelenül uncsi, máskor undorító, néha fölemelő – tehát minden van. Nyilván nem is akarom sokáig csinálni. Amíg nagyon muszáj, amíg úgy érzem, hogy muszáj. Mert az irodalom érdekel – és az irodalom helye-helyzete.

Hogyan tudja így az idejét beosztani?

Sehogy. Ma délelőtt, mikor jöttem befele autóval, épp ezt gondoltam végig. Ha a mai délelőttömet valaki látta volna! Paradigmája, annak hogy mennyire nincs időm semmire. Körülbelül nyolc dolgot kellett volna csinálnom, egyikből a másikba kaptam, egyet sem tudtam végigcsinálni. Nyolc ügy. Nem hét, hanem nyolc! Közben sütött a nap, legszívesebben kiültem volna a kertbe olvasni. Kiültem öt percre jelképesen, megszáradtam zuhanyozás után, ez volt a legjobb, de már tíz perc nem fért bele, föl kellett pattannom, mert közben eszembe jutott, hogy mi mindent nem fogok befejezni. Katasztrófa, ami most megy, de nem állítom, hogy nem élvezem azért. Tanítok is, szerkesztem a Kalligram című irodalmi folyóiratot, és megyek ide-oda, ha hívnak.

Tehát akkor olvasásra sincs sok ideje; de mit olvasott, vagy mit olvas most?

Sokat olvasni nincs időm. De azért sokat olvasok, minden kis alkalmat kihasználok, és több könyvet párhuzamosan – mint amúgy mindig is. Ha elolvasok öt könyvből tíz oldalt, úgy érzem, hogy valamit azért csináltam aznap.

Az utóbbi időben volt valami, ami különösebben tetszett Önnek vagy megragadta magát?

Főleg kortársakat olvasok, András Sándor kritikakötetét, amiről írok is, Térey Protokollját, Kemenes Géfin László Fehérlófiát, Báthori Csaba Hölderlin-fordítását, most kezdtem Jánossy Lajos kritikagyűjteményét, és persze régieket is, ma délelőtt például Jakob Böhmét és Móricz 1919-es naplóját. És Nietzsche Antikrisztusát nagy lelkesedéssel. Ez rendkívül passzol a Parlamenthez, arra gondoltam a múltkor, egy végtelenül hipokrita ‘vita’ alatt, hogy passzusokat kellene felolvasni belőle.

A NOL-on adott áprilisi interjúban azt mondta, tíz évre előre van terve, miszerint minden évben meg fog jelenni egy könyve. Ez hogy áll, hogyan kivitelezhető a jelenlegi helyzetében?

Ezek a dolgok főleg állnak. Kicsit, nagyon kicsit, szinte láthatatlanul mindig javulnak vagy módosulnak is azért, tolódnak előre, fejlődnek, de túl lassan, mert szinte nincs rá időm, hogy foglalkozzam velük. Tíz könyv-tervem van valamilyen készültségi fokban, harminc, negyven vagy nyolcvan százalékban kész van, és akkor el kell majd dönteni, milyen sorrendben fogom publikálni. Ha eldöntöm, melyik kerül sorra, száz százalékig arra fogok koncentrálni. Egyelőre hagyom érlelődni a nyár végéig.

Hogyan dönti el, hogy lírai, vagy prózai mű lesz? Vagy mik döntik el, hogy milyen formát kap egy-egy mű, a külső körülmények, vagy az ami belül történik?

Minden szöveg-kezdeményezés, ha beindul, maga ‘dönti el’ a műnemét, műfaját. Hogy vers lesz-e belőle, esszé, a regényem folytatásába passzol, valami színpadra való lesz-e. Attól függ, hogy ő, mármint a szöveg ‘mit akar’: egy darabig írom, és egyszerre csak nagyon erősen kijelzi, hogy merre akar menni tovább. Ő maga, tehát mondhatnám, szinte függetlenül tőlem. Van egy ilyen önjáték a dologban.

Tervez-e mostanában újra gyerekeknek szóló kötet, vagy valami érdekes, szokatlan tematikájú művet?

Legalábbis számomra mindig szokatlan, amit csinálok. Ha nem lepődnék meg újra meg újra azon, ami lesz, a semmiből valami szórakoztató-élvezetes, ha eleve tudnám, hogy mi jön, unnám, nem csinálnám. Van egy tíz évre szóló projektem, a legkülönbözőbb műfajok, nem sorolom, és persze ez is változik majd Érdekel, hogy gyerekeknek is írjak, de ez momentán nincs benne a tízben.

Formailag valami rendbontóval tervez-e foglalkozni, vagy a műfajok közti átmenetekre helyezni a hangsúlyt?

Mondják, hogy a szövegem műfajok között flangál, hogy a prózám lírai, a lírám prózai. Esszéim, kritikáim is sokszor regisztert váltanak, kevertek. Jó esetben az írásom nagyon erősen prezentál-reprezentál engem, legalábbis én így olvasom őket. Az Ezer és 3, avagy a nőkben rejlő szív című projektet – regényt – akarom folytatni, ez lenne a fő csapásirány, ez érdekel a legjobban. A férfi-nő relációk. Ha csak egyfélét lehetne írnom, ezt választanám. Valamilyen értelemben – konszenzusosan, de én is így érzem – a verseim a „legjobbak”, de az Ezer és 3 című könyvem témája, az, hogy miféle is, hogyan lehetséges, hogy működik, és miért nem a férfiak én nők közötti ügymenet, ez érdekel leginkább. Persze az, hogy ennek mi a formája. A művészet, az irodalom formai kérdés. „A Forma teszi Isten képévé az egészet”, ahogy Dante írja az Isteni színjátékban. Ezt a „formálást” akarom a későbbiekben folytatni.

Ez, mondhatjuk,  főmű pozícióban áll?

Igen. Bár a hiúságom nem engedi meg, hogy ne addig dolgozzam minden írásomon, amíg az főmű-helyzetbe nem kerül.