Szokványos, bár kicsit sem problémamentes karácsonyi összejövetelnek indul a Krampusz története: összegyűlik a család, bár sem a vendéglátók, sem a meghívottak nem különösebben vágynak egymásra. És még nem is tudják, mi vár rájuk!

A karácsonyi vacsora alatt Maxot (Emjay Anthony), a vendéglátó család tízéves fiát szembesítik azzal, amit egyszer sajnos minden gyerek megtud. Undok, kövér unokatestvére röhögve arcába vágja, hogy Télapó, a gyermekek jóságos barátja nem is létezik, éjszaka a szülők teszik a karácsonyfa alá az ajándékokat. A varázslatban hitét vesztett Max zokogva rohan a szobájába, hogy a Mikulásnak kívánságokkal teleírt levelét szétszaggassa, és a forgószélbe dobja. Ekkor szörnyű dolgok veszik kezdetüket.

A történetben két kultúrkör mitológiája fonódik össze, amit Max kizárólag németül beszélő nagymamája személye köt össze a maga szótlan, ám mély bölcsességével. A holland telepesek által az 1700-as évek végén New Amsterdamba örökített felfogás szerint ártatlan kis krampusz kísérőivel az igazságosságot és szeretetet jelképező Télapó karácsony éjszakáján nyolc rénszarvas húzta szánkóján meglátogat minden gyereket, és a kandalló kéményén át ajándékot dob be nekik. A filmben ez a történet keveredik a német, osztrák és svájci Alpok régióiban ismeretes germán mitológiával, miszerint a nagyhatalmú ördögöt megtestesítő Krampusz a mindenkori rosszat, a patás démont jeleníti meg, aki december éjjelén gyerekeket ragad magával az alvilágba. Levele széttépésével Max ezt a hitetleneket megbüntető ősi, kegyetlen démoni erőt szabadítja rá a városra, s egyben a családjára.
maxresdefaultA Krampuszt a germán mitológia ördögi szőrös, szarvakat viselő, hosszú agyarú lényeként jeleníti meg a film, aki vastag láncot húz maga után, és egy vérfagyasztó jelenetben kéményről-kéményre ugrál óriási mennydörgések közepette. Bár a hatalmas patás szörny meglehetősen brutális dolgokat művel a város lakóival, a film mégsem tudja a nézőkben végig fenntartani az izgalmat a gonosz birodalmából érkező átmeneti lények látványával. A Krampusz kísérői, a fertelmes véglény állatok is inkább undorítanak, mintsem félelmetesek. Igazán horrorisztikusnak a késleltetett feszültségkeltés mondható inkább, amikor senkit nem látunk, csak a hóval befedett, kihalt városon pásztáz lassan a kamera – ez a mindent körülölelő, vészjósló csend, az ugrásra kész várakozás atmoszférája még a gonoszoknál is ijesztőbb talán.

A cikk folytatása ITT!