Mostanában nagyon divatosak lettek a világvége és katasztrófa filmek. Nem tudom, hogy ez csak a titokzatos maja jóslatoknak köszönhető-e, de tény, hogy sláger lett ilyen jellegű produkciókat készíteni. Ennyi hasonló alkotásnál egyértelmű, hogy valamivel ki kell tűnni a többi közül, kell valami plusz, amiben az adott film eltér a másiktól. Szerintem Scott Stewart rendező fejében is hasonló gondolatok fogalmazódtak meg a Légió elkészítésekor, ugyanis néhány egészen merész húzást is bevállalt a remélt siker érdekében. 

Az odáig még rendben is van, hogy egy kihalt sivatag rozzant, étteremnek jóindulattal sem nevezhető asztalainál beszélget pár helyi és idegen lakos. Az sem túl meglepő egy ilyen környéken, hogy a pincér kisasszony terhes, de nem tudja ki az apa, és idegességében egész nap cigizik. Az állóvizet végül az kavarja fel, amikor egy járókeretes, babaarcú nagymama betipeg a csehóba és kér két steaket, majd ördögi vigyorral belesúgja a terhes lány fülébe hogy „úgyis megdöglik a rohadt kis kölyköd”. Pár jelenet múlva már óriási harc veszi kezdetét, hiszen a nagyi leveszi addig sem túl megnyerő álarcát, és dühtől izzó tekintettel veti rá magát a születendő gyermekre. Ha ez a leírás viccesnek vagy szórakoztatónak tűnik, akkor azt kell mondanom, hogy nem az. Sokkal rosszabb.

Egy ideig még ugyanis reménykedem, hogy valaki szól, hogy ez igazából kamu, de amikor a járókeretes nagymami Pókembert megszégyenítő módon cikázik a falakon, akkor végleg feladom. Nem tudom, hogy hivatalosan milyen műfajban szeretett volna forgatni a rendező, de hogy nem a vígjátékot és a horror-paródiát tűzte ki céljául, az tuti! 
A terhes pincérnőről annyi derül ki, hogy a fia lehet a Föld utolsó reménye és ezért nem szabad meghalnia. Ugyanis az őt inzultáló nagyi csak a kezdetét jelentette annak a zombi seregnek, akik egykor békés amerikai állampolgárok voltak, de utolsó feladatuknak a pincérnő kiiktatását kapták Istentől. Igen, Istentől, mert ott fönt tovább nem nézik tétlenül azt, hogy mit művelnek egymással az emberek, hanem költséghatékonyabb módszert alkalmazva egyszerűen megöletnek mindenkit. A piszkos munkát a már említett zombi seregre és néhány angyalra bízzák, ugyanis most ők a rosszfiúk (micsoda fordulat!), de közülük egy valaki átáll a civilek oldalára. A Paul Bettany által megformált Michael arkangyalról annyit lehet elmondani, hogy a karakterével gyakorlatilag ötvözték a Terminátort és John Rambot. Egy rettenthetetlen hős, akinek sosem fogy ki a tölténye és mindig jókor van jó helyen. S természetesen önmagát is hajlandó feláldozni a végső siker érdekében…

Most így visszaemlékezve nem is értem, hogy bírtam ki 100 percig ezt a filmet. Annyira összecsapott, logikátlan és homályos, hogy az már valami hihetetlen. Semmire nem kapunk teljes magyarázatot, a színészek alakítása valami borzasztó, a jelenetek unalmasak. Ráadásul a más filmekből (pl.: Ómen) lopott klisék is inkább csak még nevetségesebbé teszik az egész ZS-kategóriás produkciót, félelemnek, izgalomnak nyoma sincs. De mit is várhatna az ember egy olyan filmtől, amelynek szinte az összes jelenete a Mojave sivatag egyik koszos kócerájában játszódik, s leglátványosabb része az, amikor az ellenséges angyalnak megvilágítja a szárnyát a fény…