Éjfélkor nekikezdenek, Bräutigam Gábor üti becsülettel, Lovasi és Lecsó a gitároknál, témákban kimeríthetetlenek, a basszusgitárt Ózdi Rezső kezeli. Van már minimum egy albumra való saját nótájuk (lesz is lemez).
Én személy szerint örülök, hogy pihentetik a régi zenekarokat és újjal próbálkoznak: szinesítik vele a magyar alter-zene palettáját. Szóval, dübörgött a Feketemosó, a Kockacukor, meg a Jávor Pál – méltó folytatása a Szécsi Pálnak – és megannyi energikus slágergyanúsított. A gitármenetek a Lovasi kezei között nem szólnak olyan finoman mint a Kispáléban, de a hasonlóság kézenfekvő, a stílus összemosta őket az évek során. Felszabadult érzés lehet a színpadon több év basszerolás után végre a gitárt nyúzni, sok bőgős érez így, vagy legalább vágyik erre.
A fiúk saját örömükre játszanak enyhe klubhangulatban, néha a Leskovics is énekel – megidézve a "Fiatal lányok-fílinget" -, néha együtt zúgják a refrént: -Hú de sötééét! Felüdülésként hat a mostani elektronikus zenei-dömpingben a régies hangzás, főleg itt a Süss Fel Nap labirintusában, még régi ismerősökkel is találkozom. Lovasiék még mindig olyanok mint tizenöt éve, Fenyő Mikiékhez hasonlóan örökifjú társaság. Beléptek a "Ki kicsoda a magyar rock-zenében?" panoptikumába. Sok önkéntelen, olykor tudatos bölcsesség süt át a szövegeiken, amiket félbetépett állapotban, vagy az élet egy-egy jobbegyenese után idézgethetünk egymásnak. Tőlük tanultuk meg például, hogyan vigasztaljuk magunkat ha nincs nő: -Jó a csillag.
Hozzászólások