A szuvenír: Emlék, vagyis olyan tárgy, melyet legtöbbször egy idegen országban, városban tett látogatásunk emlékezetessé tétele végett magunknak vagy szeretteinknek ajándékozunk. Alapvetően kapcsolódik hozzá, tehát az egzotikum fogalma, mely az esetek többségében az idegen közegnek, kultúrának, annak szimbólumainak – beleértve nyelvét, épületeit, szereplőit, történéseit stb.- felületes ismeretével társul.
Fontos tényező a birtoklás öröme, hogy az eltérő szemléletű (nép)csoport tárgyi, szellemi világának egy darabkáját magunkénak tudhassuk.
Mivel többnyire az eredetit nem vehetjük meg (habár, pl. egy Városi legenda szerint a Párizsi Eiffel tornyot több ízben is eladták már szélhámosok) ezért egy tetszetős másolattal is beérjük.
Alapvető igény mutatkozik az emléktárgyakra. A kereslet pedig megteremti a kínálatot. A tömeges igénynek ezen tárgyak irányában az egyik folyománya a középszerűség, a másik az olcsóság. Szinte minden szuvenír az esztétikum konszenzusos minimum-maximum tengelyének arany középútján lavírozik. Tehát az eredeti tárgyak kirívó, meghökkentő jellegzetességeit felületes leképzéssel ember léptékűvé alakítja, sematizálja. A másik fontos tényező a funkcionalitásé. Az emelkedett szellemiség vívmányai profán, már már bagatell jelleget öltenek, amint egy hasznos, praktikus objektummal társulnak.


A művészi alkotóerő megnyilvánulása így lesz sörnyitó, körömcsipesz, hátvakaró apropója, a halászbástya háttér egy segges- paprikás-csöcsös képeslaphoz. A parlament grandiózus formái pedig a klasszikus vetkőztetős toll hátoldalává silányulnak. Fonák helyzet ez, mivel viszonyulásunk ezekhez a tárgyakhoz elég összetett. Egyrészt a kivitelezés olcsósága, az eredeti arányok eltorzulása, alpári, és erőltetett képzettársítások valamint a nemegyszer csiri-csálé szín összeállítás ellenérzést kelt bennünk. Ugyanakkor, néhány esetben a tárgy nyújtotta öröm, báj, a humor megjelenése, az elképedés fenoménja a fentebb említett alapvető igényekkel frigyre lépvén eredményezi, hogy még a kritikusabbak körében is gazdára talál egy-egy ilyen giccstárgy.
Tovább árnyalja a képet, hogy a giccs még egyfajta nevelő funkcióval is bír, mivel az esztétika fejlődés csak rajta keresztül, annak értelmezésével, konstruktív kritikájával lehetséges. Tán ennek is köszönhető a mondás, mely úgy tartja , hogy a giccs örök, mint a bűn…


A legtöbben, ha idegen nagyvárosban turistáskodnak, szinte kötelességüknek érzik a lehető legértelmetlenebb, változó giccsfaktorú tárgyakkal megrakodva hazaérkezni. A párizsi út mit sem ér Eiffel-tornyos levélnehezék nélkül, Berlinben turista-egyenruha a tévétornyos póló, Kölnből pedig a dómos hógömbbel hozunk haza egy szeletet. Ám az ilyen örök látnivalók újrahasznosításával szemben a magyar szuvenírek világát a múltba révedés jellemzi.
Nosztalgiából ugye kétfélét ismer a magyar. Van a pár éve divatos szocialista retró, amely a most felnövő generáció számára – valódi emlékek híján – inkább vicces, mint elszomorító. A másik a hungarikum-nosztalgia: a (rég)múlt jellegzetes tárgyai, viseletei és úgy általában minden olyan dolog kultiválása, amely azt jelenti: egykor büszke, nagy nemzet voltunk. Ez utóbbi hozzáállás hatja át a szuvenír-kínálat kilencvenkilenc százalékát. Hogy ez pontosan mit jelent, azt az alábbi példákkal illusztráljuk:


Szent Koronás Tokaji Aszú:
Tokajunk egyelőre még a világörökség része. Kiváló borokat termelnek Tokaj-Hegyalján, leghíresebb bizonyára az Aszú. Teljesen egyedülálló termékről van szó, a borfogyasztás kultúrájának csúcsáról. Egyedi technológiával készült nemes ital ez, nagyon kellemes ízélmény, harmónia. Méltán világhíres borunk van. Ezt sem kéne elrontani a csomagolással és a címkékkel…

Parlamentet, Lánchidat Ábrázoló Tányérok:
Minden falat öröm, hogyha a kanalazó mozdulatokkal egyra nagyobb kép látszik a tányérunk felületén levő képből. Lehet, hogy már nem emlékszik, hogy az a Lánchíd, vagy éppen a Budai vár. A lényeg, hogy ott virít a felirat, ami elégedettséggel tölti el, hogy járt “Budapesten”.

Poszterek: Szokásos városképek, Halászbástyával, Hősök terével, bugaci fogathajtókkal… éééés: lóháton vágtázó, hátrafelé nyilazó magyarokkal! Ez igazi meglepetés.

Képeslap Ópusztaszerről:
Persze a jó turista nemcsak a gyomrára gondol, hanem világnézeti fejlődését is szem előtt tartja, és – ha nemcsak Budapest él az agyában, de erre még visszatérünk – akkor elmegy a Balatonra és/vagy Ópusztaszerre. Igen, képeslap Ópusztaszerről, szinte kötelező. Feszty-körkép balról, jobbról (ha-ha, körkép) alulról, felülről. Gyönyörű park, kis állatok, békesség. Történelmi emlék.



Homokóra: Ennek a magyar vonatkozására még nem sikerült rájönnünk, de minden esetre található rajta nemzetiszín zsinór. Reméljük nem azt a régi “Szeretném a homokórát megállítani” slágert hivatott idézni.

Kerepelő: jópofa dolog, de igen zavarba ejtő végignézni, hogyan csapkodják fejbe magukat vele a turisták, akiknek nem egészen világos a használata.

Ostor: Sokak kedvence – leginkább itt is német ajkú barátainkra gondolok – a lovasbemutató. A legtöbb alföldi, kisalföldi tanya kínál ilyen szórakozási lehetőségeket a vendégeknek. Ezeknek is az igazi csúcspontja, amikor a legények az ostoraikat durrogtatják a levegőben, lovaikon, egymáson. Ostorból, karikásból érdemes bevásárolni, magyar bőrből készül kézzel, és később még bármire jó lehet. Igazi ungarische segédeszköz.

Van egy termékskála, amely a maga teljességében reprezentálja a magyar szuvenír-kínálatot, ez a hűtőmágnes: Kicsi, olcsó és a fentiekkel ellentétben még használható is, a tervezők tehát akár szabadjára is engedhetnék kreativitásukat. Ehhez képest hosszában kettészelt hímes tojásokat, Hungary feliratú fröccsöntött műanyag pirospaprikákat, szigorú tekintetű bajszos vitézeket és enyhén mongolos arcberendezésű, tagbaszakadt leányokat láthatunk – Petőfi és kortársai a fejüket fogják sírjukban.

Népviseletbe öltözött babák:
A nagy giccskönyv szerint az oppozíció, az idiotizmus globalizációjának felgyorsulása( tudvalevő, hogy a fény sebességet csak a hülyeség terjedése haladhatja meg) s a népek barátsága jegyében mexikói szombréróval felszerelt giccsbabák kiváló kabalafigurává válhatnak; Jóllehet létüket pusztán a Veresegyházi Asszonykórus Dél-amerikai turnéjának köszönhetik. A fennmaradásban közrejátszott az is, hogy a serény iparosok által tízezrével gyártott babából több száz raklapnyi-ki tudja miért- megmaradt, és azt a Chiléből szerzett torgyáni meggyel egyetemben küldték vissza hazánkba…

Pulikutya plüssből: végre valami kevésbé kommersz. “Yes, yes, I know, the Rasta Dog, very cool!”

A faragott pásztorok nem törékenyek:
Némelyiknek félelmetesen mogorva az arca, de nem csoda, nem könnyű a pusztai élet, ezt biztos tudja, aki faragta, mert ezek a figurák, ahogy a címke is jelzi, eredeti, kézzel faragott szobrok. érfias tárgy, mindenesetre.

Mátrixos Budapest trikó:
Minden 16 év alatti geek ,számitógépbuzi álma ez a trikó. Egyfajta indikátorként jelzi, hogy már a gépek is felfedezték magukat a humort, kiaknázzák, csak hogy az imaginárius birodalmakban rekedt szerencsétlenek még nagyobb hülyét csináljanak magukból. Kék vagy piros pirula? Egyik sem, köszi!

Népi-viselet, Férfi-női változatban:
Ógörög torzókon ülő borzalom. Az arckifejezés hiánya híven tanúskodik az élményről. Előnye, hogy ezt hordván( a háttérben látszó zászlót szupermenként vállunkra terítve, a fakardot, fapajzsot megmarkolva) honi Olümposznak számító kékes-tetőn
csalinkázva rövid időn belül népes, gurgulázva röhögő kísérő sereget verbuválhatunk magunk köré, mely a bohóc-istennek tetsző cselekedet lehet, de kisebb, unalom ellenes lázadásokhoz is ideális viselet.

Naptár: Magyarország Csodái, Budapest Anno
Szinte az egyetlen tárgy, amely maradéktalanul tetszett. Letisztult, egyszerű dizájn, remek fotográfiákkal, tisztességes munka. Tíz pont.

Maci Budapestes Szivecskével: A tv-maci ükunokája szemlátomást megsínylette az üknagyapja megszállott Funérdoboz bámulási szokását, legalábbis kifejezéstelen, üveges tekintete erre enged következtetni. Hiába is tagadja, a szappanopera adagjáért a fél karját is odadná, sőt a liposzómáit is bármikor beáldozná . Most épp megtudta, hogy kedvenc sorozatát ma nem vetítik, és kétségbeesve kapaszkodik a szív alakú párnájába, aggódván ,hogy a gazdag és szemtelenül jóképű Leonszió végül elveszi e szegénysorsú, ámbár csinos Isidora-t; lelki szemei előtt látja már, ahogy azok épp együtt sétálnak a lemenő nap fényében kéz-a-kézben a Copacabana-n, s egy szivárvány tövében leülnek, körülöttük pajkos kölyökállatok táncolnak, mindenütt arany és gyémánt hever, s Isidora hajába pajkos szél simít…

Rubik kocka: Ez végre valami ötletes dolog. 1977-ben szabadalmaztatta Rubik Ernő, és a következő három évben csak Magyarországon több mint egymillió darabot adtak el belőle. Ezzel egy időben megindult a külföldi terjesztése is, hamarosan népszerűvé vált az egész világon. Angliában 1980-ban az Év Játéka díjat is megnyerte. 1981-ben a New York-i Museum of Modern Art (a modern művészet múzeuma) a kockát felvette építészeti és design gyűjteményébe. A kockának létrejött a 2×2×2-es, a 4×4×4-es és az 5×5×5-ös (A Professzor kockája) változata is.

Kerestük a paprikát a maga természetes állapotában, nyakláncra fűzve, de ehelyett konzervként vagy finoman ledarálva, kis vászonzsákocskákba töltve találtam A paprikára. Egy édes, és egy erős. A tökéletes pár. Szerintem lehet kapni külföldön is, exportáljuk, de ha akarnak, vihetik kis zsákocskákban is. A kajákat és italokat illetően sincs semmi meglepetés: díszesen fóliázott szalámi, paprika minden kivitelben. Árérzékeny turistáknak javasolható a legközelebbi hipermarket felkeresése, ahol a kevésbé hangulatos környezetet a fele akkora árak kompenzálják.

Unicum: Zwack-féle finomság, a lehető legjobb gyógynövénylikőr. Nem vetjük meg, mi magyarok sem. Egy Unicumot bedobunk a pultnál, hogy helyrevágjon mindent, a sör-unikum kombináció pedig a kulturált magyar lerészegedés népszerű alternatívája. De amit az Unicumról illik tudni: 1790-ben dr. Zwack készítette az első gyomorkeserűt II. József részére. Állítólag az uralkodó az első korty után így szólt: “Dr. Zwack, das ist ein Unicum!” A Zwack család azóta büszkén őrzi a likőr receptjét, de annyi biztos, hogy több mint 40 féle gyógynövényből készítik.
Sajnos országunkban az ára a többi minőségi italhoz képest is magas.. A Nemzetközi piacon pedig nem igazán sikerült elfoglalnia olyan pozíciót, mely a minősége alapján kijárna. Tény, hogy az Unicum jó: kellemes, telt, kesernyés íze van, népszerűsége azonban gyakran a Jägermeister alatt van. Ez nyílván köszönhető a külföldi ital erősebb marketingjének, hogy jobban illeszkedik a női ízléshez is, és talán annak, hogy – egyesek szerint – a Jagermeisternek jobban sikerül a folyamatos gyártás során egy állandó ízhez tartania magát.

Gulyás: A gulyáslevest mondjuk – legyen az sertésből, esetleg csirkéből – bizony igen nehéz hazavinni, de nemzeti ételként kipróbálni szinte kötelező minden valamire való turistának. Az étel nyílván akkor üt a legnagyobbat, ha a megfelelő atmoszférájú étteremben, némi népzenei aláfestéssel fogyasztja a kedves látogató. Valószínűleg így a legdrágább, de biztosan egy mesterszakács kevergette a kondérban ellenőrzött magyar termékből. Persze én is hazabeszélek, vagyis a nagymámé a legfinomabb sok-sok csipetkével. Ha osztrák vagy bajor barátaink szakácskönyv formájában hazaviszik a receptet, minden apró fortélyt megtalálnak a Gulaschsuppe címszó alatt.

Még mindig a konyhánál maradva, kínálnak kézzel festett, színes fakanalakat:
Ezzel biztos, hogy nem fognak gulyást keverni. Bár szép színt adna a levesnek, az biztos. Marad a falon lógva. Vagy a boltban.

Színes, népi motívumokkal díszített tükrök, többféle alakzatban, változatos méretben:
Érezzük a stílusán, hogy mai lakberendezésben uralkodó letisztult formákkal teljes mértékben összeférhetetlen. Ez úgy aránylik az IKEA-hoz, mint a népviselet a D&G-hoz. Szóval, nem fogják egymás kezét. De illik hozzá a mezőkövesdi hímzőasszonyok kézimunkája, a színes terítő, és a hímzett blúz. Szép, látszik rajta a türelmes munka, de annyira idegen.

Pipák: szépek is, hasznosak is (azaz lehet őket használni, nem csak kirakni porosodni egy sarokba). Széles választék méretben, kialakításban, anyagban, megmunkálásban. Gyűjtők találhatnak köztük figyelemreméltó darabokat.

Csuda hely ez a Magyarország, itt még szőrös kulacs is kapható:
Vadász nem vagyok, akkor lehet, hogy nem nevetném ki. De ahogy elképzelem, hogy egy gyerek ebbe viszi a kólát a suliba, vagy ahigy ebből iszzák a fiatalok az alkoholt, vagy csak azt, hogy ezt a prémes valamit valaki közel emeli a szájához… meg be se lehet gyömöszölni a kis retikülbe.

Mégis, amit a legtöbben megvesznek, az a könyv:
Az nem törik össze a csomagban. És a képekben benne van minden, elég feltenni a polcra, még helyet sem nagyon foglal. Pl. Viszkis Rablós sikerkönyv két nyelven.

Ruhák, terítők és egyéb kiegészítők:
A népviseletet felidézni óhajtó textil-alapú szuveníreket nézve rögtön szembesülünk egy általános tünettel: az iszonyatos dömpinggel. Nem a motívumok változatosságára gondolunk (hiszen erről szó sincs), hanem a mennyiségre. Ha bárki egyedi, nagy gonddal készített műalkotásokra számítana, gyorsan csalódni fog a láthatóan futószalagon, gépi vágással és varrással készült darabok láttán. Egyébként nőuralom van, ha a szoknyák és pántlikák, illetve az Attila- és Bocskai-zakók arányát nézzük. (Tényleg, hordja ezeket aztán bárki is?!) Ha jó minőségű ruhákat szeretnénk, öt-tízszeres áron megkaphatjuk őket, ha bemerészkedünk az udvarokban lévő eldugottabb boltokba.
Egy szép, kézzel hímzett (vagy) csipketerítő azért értékes, és mutatós. Viszont a legtöbbre mégse jó ránézni. Az edényfogó kesztyű pedig valami véglet, nem értem, miért van ilyesmire szükség, vagyis kinek jut egyáltalán ilyen az eszébe? A kis kopogós népi papucsot sajnos nem tudom elítélni teljesen, hiszen gyerekkoromban nagy álmom volt egy piros, virágokkal hímzett, pamacsos, kopogós népi papucs, de mindössze azért, mert egy Móra mesekönyv címlapjára ilyesmit rajzoltak, és véletlenül a népművészeti boltban lehetett is kapni. Ezzel együtt nem biztos, hogy kéne ilyesmivel foglalkoznia az ajándéktárgyiparnak.
A szőttes könyvjelző pedig az érthetetlen kategóriába sorolható. Olyan tradíció híján lévő dolog, ami ráadásul teljesen idejétmúlt is. Nem jó ránézni, és nem akar az ember a könyvébe egy kikockázott “Nyíregyháza” feliratú rojtos végű könyvjelzőt.

Fából készült dísztárgyak:
Itt is színes forgatag vár minket. Megtalálhatjuk az ízlésest és a gagyisztikusat is. A fafaragványok veszélyes dolgok. Van itt szépség is: aranyos kis ládika, igényesen megművelt miniatűr szobrok, stb., szóval az érték képviselteti magát. De sajnos nem ez van többségben. Mert tele van a piac színesre-virágosra mázolt borzadályokkal: kanalak, sótartók, szalvétatartók, ékszerdobozok. Ennél gusztustalanabb dolgokat talán nem is vihetnénk a turisták elé. Szégyen.

Végül külön kategóriát érdemelnek a kommunista múlt szuvenírjei:
Ezekből van a legkevesebb, pedig ezek a legjobbak. Csak egy-két boltot találtam, ahol kényelmesen megférnek a szocialista kitűntetések és a matyómintás terítők, illetve van külön lelőhely a focis ereklyéknek (mezek, fényképek, gyűjthető kártyák). A kedvenceim a szocialista hétköznapokból táplálkozó kreatív szuvenírek. A Trabant, a Rakéta (cirill betűkkel. PAKEMA) porszívó vagy a Kisvakond tiszta jelképei egy letűnt kornak; ruhára kívánkoznak tehát. A női top megfelelő részére vasalt autentikus Tejipar felirat például telitalálat. Az egyetlen ilyen pólóboltot egyébként véletlenül sem a főutcán, hanem egy alagsorban eldugva találtam meg.


A turisták általában 2000 forintnál kevesebbet költenek ajándékokra – lazul a szeretet, nem adnak annyit a konvenciókra, vagy inkább mást viszenk haza? – és ezért az összegért apróságokat kapnak, mint például a hűtőmágnes. Magyar címer, paprika, köcsög, kis képecskék Magyarországról. Piros, fehér, zöld, kék, fekete, sárga, ezek az uralkodó színek, árnyalatok nélkül. Egy nagy utazónak, aki már sok helyen járt, olyan lehet a hűszőszekrénye mint egy igazi térkép. A “meghódított” földrajzi helyeket ábrázoló műanyagdarabkát rábízza a mágnesességre, még polc sem kell nekik.


Az összkép a pár kreatív próbálkozás ellenére lehangoló:
Teljes tanácstalanság és lemondás, bármerre nézünk. Így nem csoda, hogy sok külföldi a mai napig azt hiszi, hogy szőrén üljük meg a lovat (ami egyébként nyilván a fő közlekedési eszközünk), egyik kezünkben csikóbőrös kulacs, a másikban karikás ostor, a síkságon túl lenyugvó nap utolsó sugara pedig kirajzolja a gémeskút sziluettjét. Ehhez képest megkopott legendánkon, a Váci utcán burjánzanak a szuvenírboltok, nagyjából minden két középkategóriás ruha- és cipő-márkaboltra jut egy. Pedig a kereslet kétséges: így a szezon végén pár lézengő németen, fennhangon alkudozó balkáni turistán és szigorú tekintetű adóellenőrön kívül nem sokakat érdekeltek nemzeti jelképeink.


Nem lehet sem 20 évvel ezelőtti stílusban, sem giccsekkel népszerűsíteni Magyarországot. A minden téren tapasztalható igénytelenség, ócskaság és a látványosan olcsóságra való törekvés természetesen kihat a turisztikára, a szuvenírekre is. Nem kellene ennek így lennie. Magyarország is Európa része, és jó lenne, ha az emberek tudatában is első sorban így élne.
A turisták hírét viszik kis hazánknak. Az ún. híres (?) magyar vendégszeretetet hagyjuk most, bár annak is szerves része a szuvenír. Miből gondolja bárki, hogy magyar népviseletben fognak majd a japánok otthon feszíteni, ha mi sem vesszük fel ezeket a ruhákat (kivételt képeznek az eltökélt néprajz szakosok)? Miből gondolja bárki, hogy hasznavehetetlen és/viszont csúnya “dísz”tárgyakat a külföldiek szívesen kiteszik nappalijukba? Mi sem tesszük ki a nemezből készült, hímzett kis ékszerdobozkát.
Vagy hülyének nézzük az ide tévedt turistákat, vagy annyi kreativitás sincs itthon, hogy még mindig csak a 70-es, 80-as évek torzszüleményeiből tudunk megélni. (Meg tudunk élni?) Észre kellene venni, hogy az elmúlt 20-30 évben változott a világ, és a már rég is kicsit cikinek tartott dolgok mára teljesen kínossá váltak. A megoldás, hogy hűtőmágneseket és I Love Budapest feliratú pólókat teszünk eléjük?

Hogy mi lehetne az a hiteles magyar szuvenír, amely nem csak múltunkra, hanem jelenünkre és urambocsá’ jövőnkre is reflektál? Nem tudni. Esetleg a miniatűr porcelán-hajléktalan, kézzel festett kannásborral, jellegzetes Nyugati aluljáró-beli népviselettel, bár ennek piaci értékében nem vagyok biztos. A feladat tehát a nálam sokkal kreatívabb és optimistább emberekre vár.


Szöveg:
Kabbatai Örög Alef, Lévay Emese, Neményi Márton, Szőcs Tekla, nj, B.Zs.