Senkit ne tévesszen meg, hogy ez a réteg a moziból kijövet majd fennhangon filozofál arról az erős gondolatról, hogy a társadalomtól elidegenedett emberek nemi identitásuk sutba dobatalával, a kultúra és a média mellőzésével, pusztán az élettársi kapcsolatok érzelmi összetevőinek felfedezése során találhatják meg a meghitt boldogságot. A Három ugyanis a német midcult-rendező életművének talán legbosszantóbb blöffje, amelynek még provokatív szexjelenetei alatt sem lehet fészkelődni, sokkal inkább kínunkban nevetni.

Szó, ami szó, Tom Tykwer első ránézésre jól végzi dolgát, hiszen a téma szubjektív megközelítésének és kiváló színészvezetési képességének hála gond nélkül épít látszatmondanivalót egy szerelmi háromszög tabudöngetőnek tetsző alapanyaga köré. A történet szerint ugyanis egy értelmiségi szerelmespár társadalmi(?) magányából “tykweri”
véletlenek hatására ugyanannál a férfinél találja meg a kiutat. A hatásvadász kamu visszatetsző szaga azonban a sztori lezárásából is árad, hiszen a rendező a termékenységgel szentesített „édeshármas” működőképességéről már nem nyilatkozik. Emiatt a Három egyetlen pozitívuma a nézőpontváltás felütése lesz. Tykwer ugyanis a szexualitásukat kereső szereplők és a nézők közti falat, valamint mindennemű konzervativizmust mellőzve taglalja az eseményeket.Nagyszerű színészi alakításokkal (pl. Sophie Rois) fűszerezve, mértani pontossággal adagolja az olyan emberi mozzanatokat (anyai ösztön, gyász, rákos megbetegedés), amelyek a nézői azonosulást segítik, a rendező közismert formai eklekticizmusa azonban lerántja a leplet a midcult-filmek, így a Három génjeiben is hordozódó felületes tanulságról és pénzéhségről.

A Háromban ugyanis halmozódnak a formai kuriózumok: láthatunk egy a történetet előrevetítő, mise en abyme táncjelenetet, a szereplők közti harmóniát kifejező, osztott képmezős montázst, néhány merész szex-szcénát, sőt egy magzat létállapotába is betekintést nyerhetünk. Amihez pedig külön gratulálok az egy ugyancsak osztott képmezőn tárgyalt explicit hereműtét, amelyet Tykwer a szeretett nő félrelépésével állít párhuzamba. Az ehhez hasonló ál-művészi megoldások miatt fordulhat elő, hogy a gondolkodó néző az inflagranti tetőpontjánál egy hihető emberi történet helyett csupán egy rossz viccet lát maga előtt.