Két totálisan különböző ember az erdő közepén olyan kalandokba bonyolódik, amelynek során erős kötelék alakul ki köztük. Ez az alapsztori, ami egyáltalán nem tűnik eredetinek – de mégis, az alapjaitól kezdve egészen más, mint gondolnánk.
Kezdve azzal, hogy az erdő nem erdő, hanem egy hatalmas tűzben leégett, elszenesedett terület. A két főszereplő tényleg nagyon különböző, de mégis van kapocs: egyikük barátnője a másikuk nővére.
A kalandok pedig csak nagyon átvitt értelemben értendők: ők ketten csak útjeleket festenek, beszélgetnek – vagy esetleg épp nem beszélgetnek.Road movie ez, abban az értelemben, hogy egy úton játszódik, de másképp nézve meg egyáltalán nem az, hiszen nincsenek nagy találkozások, állomások, és útjuk célja nem a megérkezés valahova, hanem az út közben végzett munka. Az a feladatuk, hogy a hatalmas, elpusztult, kihalt területen felfessék az útra a jeleket – és ők ezt csinálják, heteken át, csak hétvégén van esélyük egy kis kikapcsolódásra.
Egyikőjük komolyan veszi ezt az egészet (meg minden mást is), a másiknak viszont ez az út mentén, sátorban éjszakázós, civilizációtól (csajoktól és buliktól) távol végzett munka csak a pénzkereset egy elég kényelmetlen módja. (A nyolcvanas években járunk, úgyhogy a mobilkommunikációt mellőzni kell hőseinknek: ez tényleg egy „világvégi” meló…) Mindketten kicsit karikatúraszerűek, de közben meg teljesen földhözragadtan hihetőek is. Hamar megszeretjük és megértjük őket, így aztán együtt érzünk velük, mikor a rendező jól belekavarja őket a drámai helyzetbe. Ami ugyan nem nagy léptékű, nem egetrengető, nem egzotikus és ismeretlen – de épp emiatt tudjuk mélyen átérezni ezeknek a „kisembereknek” a gondjait.
Az igazat megvallva azonban mindez kevés lenne.
A különleges környezet a különleges képeken jó eszköz – de néha már kicsit sok is belőle. A forgatókönyvnek meg hiába lennének jó humorral és emberismerettel megírt párbeszédei, ha maga a cselekmény nemigazán vezet sehová. Ami életre kelti a filmet, az a két szereplő, Paul Rudd és Emile Hirsch zseniális játéka. Egyiküknek sem igazán olyan a szerepe, amiben megszoktuk őket – de mindketten bebizonyítják, hogy nem akármilyen színészek. Emile Hirsch nagyon ráérzett a felhúzott orrú kamaszkorban rekedt figurára, Paul Rudd pedig az enyhén buzgómócsing kiscserkész lelkületű fickóra.
Mindkettő meglehetősen sablonszerep – de olyan élettel töltik meg őket, olyan apróságokkal adnak mélységet, motivációt a karaktereknek, hogy nem lehet nem csodálattal adózni színészmesterségük előtt.
A cikk folytatása ITT!
Hozzászólások