Tavaly sokak bánatára elmaradt a szabadtéri basszuszenék hagyományőrző rendezvénye, a Normafa Open Air. Az emberek szívében maradt egy űr, amit egy újítással megtoldva végül önmaga töltött be. Így történhetett, hogy a Normafa Open Air idén a Kamaraerdőben lett megtartva. Jó ötlet volt? Megnéztük!
A szervezők már hetekkel a buli előtt elkezdték tájékoztatni az embereket, hogy juthatnak el az új helyszínre, így senkinek nem lehetett az az elveszett érzése, mint amikor kap egy eseményt, hogy buli az erdőben, címnek pedig csak a GPS koordináták vannak megadva. Bár a Móricztól 20 perc alatt ki lehetett volna jutni villamossal, mi kalandvágyból bringára ültünk. Itt hívnám fel minden hasonló vállalkozó szellemű figyelmét, hogy ilyen utakra inkább rakjatok be egy pumpát, biztos, ami biztos, és akkor legalább nektek nem kell egy órán át tolni egy belevaló defekt után! Bár hozzáteszem, hogy egy ilyen út után könnyű volt hamar értékelni, hogy megérkeztünk, és mindennek egy kicsit jobban örültünk.
A Kamaraerdő a zenei rendezvények tekintetében méltánytalanul volt hátul a listán, ha választani kellett, de Palotai Zsolt 57. születésnapja most rávetette a reflektorfényt. Merthogy Zsolti bácsi az 57-et rója már, de még mindig piszokjó formában van, erről viszont később. Az esemény meghirdetésénél írták, hogy fél óránként 500 Ft-al emelkedik a jegyár, ami mindenkit a korábbi érkezésre ösztönzött, emiatt viszont fesztivál-méretű sor alakult ki a beléptetésnél kapunyitásra. Ez 11-re már emészthető tempóban haladt, de nem zsörtölődtem, mert már a sorban állók közt is tipikus fesztiválhangulat volt. Hallottam angolul, németül, de még spanyol és olaszul is beszélgetni, vagy hujjogni embereket. Megkérdeztem párat, hogy honnan hallottak az eseményről, és szerencsére mindenkinek van egy jótét magyar barátja, aki tájékoztatja az ilyen eseményekről. Mivel pedig számukra ez kuriózum, volt, aki már a sorban állás alatt olyan felfokozott hangulatban volt, hogy rögtön élete legjobb bulijának aposztrofálta. És sokan gondolkodhattak közel hasonlóan, mert a legfrisseb információim szerint 3500 látogató közül egy szomorú, vagy csalódott arcot se láttam.
A hely infrastruktúra szempontjából kiváló választás volt, de kétségtelen, hogy a szervezők is jól éltek a hely adta lehetőségekkel. WC-knél minimális volt a várakozás, de a pultok is jól pörögtek, ahol az árak pedig standard budapesti klubokéhoz voltak igazítva. Még arra is figyeltek, hogy enni se valami standard melegszendvics, ropi, chips megoldás legyen, hanem kint volt a jóságos Kolbice, aminek azért hajnalban többen áldhatták a nevét. A színpadok elrendezése is pont jó volt, mert úgy tudtak négy helyszínt biztosítani, hogy sehol nem hallatszott át a másik. Mindezt mindenhol olyan zenével, ami nem feltétlen passzol össze a másikkal, viszont mindnek fontos része a basszus, ami terjed, mint a pletyka. Mondjuk ezek sokat „segített” az a két órás áramkimaradás, ami a goa és a dubstep színpadot érintette a kezdés után, de amint megoldódott a probléma, a DJ-k gyorsan visszahozták a hangulatot. A 2002-es, Partik Népe című magyar dokumentumfilmben Horváth Tibor, DJ jellemzi így a közeget, hogy „Egy drum and bass-est ki lehet kergetni a világból a goával és fordítva.” A helyzet persze javult azóta elfogadás terén. Sokan, akiket megkérdeztem, már csak kíváncsiságból is eltöltöttek mindenhol egy kis időt, mielőtt visszamentek volna a drum and bass színpadra.
A dekorációért szintén jár a 10 pont, mert úgy tartotta a minimalista jelleget (akár környezetvédelmi megfontolásból is), hogy közben a hatalmas fák lombjaira küldött, színezett üveggel vetített képekkel leejtett pár állat. Kivéve a techno színpadnál, ahol elég sötét volt a megjelenítés, és az ember könnyen érezhette magát egy rave-törzshelyen, ami egyenlő az üres pince, füst és villogó fényekkel. A goa színpadnál viszont kiemelném, hogy bárki szervezte oda a színpad mellé azt az UV-s kellékárus figurát, jár neki egy pacsi, mert jobban világított, mint maga a színpad, a színpad mellett meteorozó, ördögbotozó táncosok pedig ahogy láttam, még szívesebben is mozogtak a közelében.
Szokás mondani, hogy egy bulin jó a társaság, de ez már-már elcsépeltnek tűnhet. Itt viszont a bass közösség tényleg nem hazudtolta meg magát. Rengeteg érdekes, kedves és izgalmas ember gyűlt össze egy helyen. Beszéltem aerobic edzővel, wakeboard oktatóval, piaci árussal, irodalomtanárral, de építészmérnökkel is. És bárkihez odahet az ember, ha egyedül érkezett volna, és rövid úton tuti fog találni olyanokat, akikkel megoszthatja az éjszaka élményét. És még bele lehetne menni az „új barátságok szövődnek…” kezdetű sablonba is, de bármennyire is bagatellnek tűnik, ez egy olyan közeg, ahol van létjogosultsága. A dolog szépsége, hogy két ember összekovácsolásához itt elég az, hogy tudjuk, hogy a másik is hallgat ilyen zenét. Ezek nem rádióműfajok. Nem fognak soha a Rádió1-en, vagy a Music FM-en elhangozni. Nem vagyunk annyian, hogy megtöltsünk egy Volt méretű fesztivált akár. Épp ezért tartsunk össze, legyünk kedvesek egymással, és legyen attól élő a műfaj, hogy a közössége élteti.
De beszéljünk kicsit a zenéről is. Bár magamhoz lényegesen közelebb érzem a darálós tört ritmusokat és a fröcsögő basszusokat, mint a monoton 4/4-eket, azért meglátogattam az összes színpadot, hogy töltekezzek, elvégre a hely sokat hozzáad. Bár általában véve a drum and bass-nél éreztem legjobban magam (de szerintem sokan), ha ki kéne emelni egy előadót, aki nagyon odatette magát, az Myamo, aki a dubstep-trap színpadot gazdagította. A kései óra ellenére olyan energiával tolta bele a basszusbombákat az arcokba, mintha kalapácsvetőnek készülne. És ez alatt tényleg nemcsak a zenéit, hanem a színpadi jelenlétét is beleértem. Önmaga produkciójának volt élő videoklipje. Először láttam játszani, de nem hiába van a színpadon, jó helye van ott! Akinek meg nem kellett bizonyítania, mégis megtette az a már korábban említett 57 éves Palotai Zsolt, aki egy órás szettjében nagyon sok nosztalgikus dallammal operált, amitől az ottlévők úgy kapkodhatták a fejüket az ismerős elemekre, mint popkultúrában járatosak a Ready Player One vetítése alatt. Közben persze a nosztalgia mellett nem feledkezett meg arról sem, hogy az emberek ugrabugrálni szeretnének, nem régi időkön merengeni, úgyhogy erre is volt a tarsolyában talpalá való. A goa…goa volt. Mivel teljesítménynek éltem meg az ott eltöltött 5-10 percet, inkább megkérdeztem pár kompetenst helyben, hogy ők hogy élik a bulit. Bár lehet, hogy nem értették a kérdést, mert a leggyakrabban az „Ez olyan gyönyörű” választ kaptam, valahogy összeraktam, akkor csak jól érzik magukat itt is. A technonál viszont annyira dolgozott a füstgép, hogy a kérdezésnél is akadályokba ütköztem, így megpróbáltam az arcokról olvasni, azokra pedig a boldogság egyezményes nyelvének jeleivel volt írva.
A zárást viszont én is megerősíthetem, hogy gyönyörű volt. A dnb stage-en a Hive csapata csapatta a végsőkig, a partyéhes táncos lábúak legnagyobb örömére. Hogy a többi helyszínen milyen hangulat fogadta a zene lekapcsolását, nem láttam, de ahol én voltam, ott a közönség tiszteletet és szeretet próbált a szervezőknek pumpálni egy nagyon hosszú és kitartó, jól megérdemelt tapssal, majd gombamód elkezdtek szaporodni a bluetooth hangszórós after-előkészítő illetékesek. A buli után, a helyszíntől 25 km-re a goás csapat tartott egy estig tartó guerilla aftert, de tekintve, hogy ott csak goa és psytrance volt a menü, úgy éreztem, kerek volt ez így, nagy after nélkül is. Külön köszönöm a villamos sofőrjének, aki hazafelé megengedte, hogy a defektes bringámat felrakjam, és ne kelljen órákat sétálnom vele hazáig! Sokat dobott az összbenyomáson. A fellépőkkel való beszélgetésekből, és a közönségben tapasztaltakból kiindulva a Kamaraerdőben sikerült egy olyan tömeget felmutatnia a bass közösségnek, hogy a műfajok csendben lappangó rajongóinak is visszahozhatja a kedvét, hogy érdemes járni ezekbe a bulikba, mert amíg életben tartjuk őket a jelenlétünkkel, addig nem halhatnak meg. Kétségtelen, hogy múlik a szervezőkön, meg a fellépőkön egy jó este, de jó közönség nélkül nincs kultúra, úgyhogy ez rajtunk is múlik!