Juno talán harmadikos gimis lehet, amikor is a legjobb barátjával, szexszel egy nagyon átlagosat és teherbe esik. Furcsa mód, az első pillanatban sincs kétségbeesve és az összes többiben sem. Aki volt már nem kívánt terhes az, azért tudja, hogy ez mesze van a valóságtól. Viszont teljesen rendben van a kiscsaj. Bár kicsit csonka a család, amiben felnőtt, de a mostohaanya és az ex-katona apa is rendben van. A barátok is okék, a fiú, akivel a szex volt szintén. Szóval adott egy csaj, aki két lábon áll a földön, iszonyú stabilan. Persze, az első gondolat – elég röpke -, hogy abortálja a vicces szex gyümölcsét, de valamiért nem kívánja a lelke sem és a teste sem, így úgy dönt, hogy tizenhat évesen bizony kihordja és keres egy megfelelő párt, aki majd örökbe fogadja. Meg van a pár, de ők már közel sem olyan tökéletesek, mint látszólag. És elkezdődik a film. Tanulság? Van. Miért nem lehet mindenkinek normálisan viselkednie?






Ellen Page hihetetlen jót alakított. Ő a két lábon álló tizenhat éves. A jó kis dialógusokat, olyan őszinte fejjel adja elő, hogy tényleg elhiszed, hogy van ez a másodikos vagy harmadikos gimnazista és miközben tanulgat, sportol, kertvárosi pecóban jól van, felcsináltatja magát és potty, kipottyant egy gyereket. Na, ez egy kicsit blőd, de hitelesnek tűnik, ott és akkor. Tehát jó a színésznőnk. Viszont van más zseniális figura! A háttérben. Oscar-díjas forgatókönyvíróvá lett Diablo Cody annyira ügyes volt – mint korábban a rúdon, amikor még sztriptíztáncos volt – és a történetből szerencsére nem depresszív tinidrámát csinált, hanem egy valódi, életigenlő, tetszetős amerikai álmot.
Javasolnám mindenkinek megtekintésre, ha megtehetném. Iskolai csoportoknak, abortusz ellenes aktivistáknak, optimizmusra nevelő csoportterapeutáknak és a “hogyan legyünk boldogok” című könyvek írójának. Hogyan? Őszintén.