Napjainkban is, amikor az olyan divatlapok, mint a Cosmopolitan újraalkotják a nőiséget a maguk csillogó világával, s vágyat ébresztenek ezen világ iránt, amely van és nincs, elképzelhető, hogy száz évvel ezelőtt milyen vonzó lehetett a női középosztály a sok női fogyasztó számára, – elérhetetlen, de mégis megnyugtató közelségbe kerülni a fogyasztás ‘szép territóriumához’, annak kellékeivel: sminkekkel és ruhákkal. Ilyen lap volt a múlt század fordulóján az Új Idők, ebben az arisztokrácia jelent meg követendő példaként, a szépség és ragyogás olyan szintje, amelyben a középosztályú olvasóknak kevésbé volt osztályrésze.

A NemCsakNem irodalomtudományi fórum, fő profilja, hogy tanulmányokat közöljön, első számában az említett korszakot felidéző bevezetőn kívül nyolc tanulmány találhatunk. Az írások többsége (leginkább Erdei Nóra, Földes Györgyi, Földvári József munkái) előnyben részesíti Czóbel Minka (1855-1947) költészetét, e matuzsálemi kort megérő író-, költő-, és drámaírónő írásműveit, amelyek alkotójához a korban a legkülönbözőbb képzetek társultak; ismert volt mint „szűzies poétalány”, „boszorkány”, „ünnepelt bálkirálynő”, utoljára pedig mint „csúnya vénlány”. Szó esik Czóbellel kapcsolatban az európai kultúrtörténet egyik meghatározó, mitikus alakjának nőivé tételéről, a Don Juan-mítosz átiratáról, arról, hogy a párkapcsolatukban csalódott nők miként kerestek menedéket saját nőiségük érdekében a hölgyek társaságában, miképpen szabályozták őket a fürdőhelyeken, vagy hogy a boszorkány-lét hogyan határozza meg az egész elbeszélés tárgyát. Horváth Györgyi Kaffka Margit Hangyaboly című művéről szóló írásában egy speciális női identitás, az apácaidentitás megalkotását vizsgálja. Egy másik írás Tormay Cécile Bujdosó könyvét elemzi, amelynek „sikeres befogadásával” leginkább szélsőjobboldali elektronikus folyóiratokon találkozhatunk, ezért merülhet föl, hogy miképpen tudja egy gender-iskolázottságú irodalmár(lány) a Bujdosó könyvet értelmezni, körüljárva a kérdést, hogy milyen is lehetett a korszak nőeszménye.
Ahhoz, hogy a teljességükben értsük ezeket a NemCsakNem portálon fellelhető írásokat, kellhet némi irodalomtudományos iskolázottság, ám mégis megéri az erőfeszítést olyan szerzők miatt, akiket talán nem csak nagyanyáink könyvespolcán láthatunk, hanem egykor majd az iskolai tananyag részévé válnak, mint például Erdős Renée, Kaffka Margit vagy Bródy Lili. (Róluk Varga Virág, Jablonczay Tímea, Rákai Orsolya, és Zsávolya Zoltán írt. )

Laikusként érdemes elolvasni először a NemCsakNem egyik legérdekesebb, Riportok című alrovatát, ahol kortárs írónők beszélgetnek a női irodalomról. Ez egyfajta bevezetés lehetne a feminista és női irodalomról azok számára, akik keveset tudnak róla, vagy távol állt tőlük. Kiss Noémi szerint a női írás leginkább az önéletrajz-írással és a női testtel összefüggésben tárgyalandó, maga az irodalom pedig magánügy (konyhaügy). Radics Viktória és Bódis Kriszta úgy gondolja, hogy irodalmilag kifejezhető másság maga a férfiirodalom is, az érzelmek, gondolatok megjelenítése a nemeknek sajátja. A férfi és női irodalmat elválasztó határvonal tehát nem merev, a (mikro)történet, az elbeszélés lehetetlensége, vagy az arra való törekvés, hogy a női (egyéni létezésről) elmondjanak valamit, valószínűleg nemcsak a kortárs írónők sajátja, hanem a férfiaké is.

A beszélgetést irodalomtörténészek zárják. Ők úgy gondolják, hogy (habár történetileg megvoltak az előzményei) a női irodalom nem szerencsés kifejezés, ennek ellenére az idesorolt művek természetesen valamilyen szempontból hasonlóak: az abortusz, a gyermekvállalás, a női létezésről szóló beszámolók hasonlítanak a századfordulón és jelenben is. Egyikük a női irodalom kapcsán így fogalmaz: „‘Sajátos’ szövegek, műfaj, amelyet többnyire nők olvasnak, vagy mint értelmezési szempont, még azokat is befolyásolja, akik elvileg elutasítják a „női irodalom” használatát. (…) Ezzel egyidejűleg azonban megindult az írónők (női írók) szerepeinek polarizálódása, amelyek bizonyos szempontból hasonlíthatnak a férfiírókéhoz, akik magányos laboratóriumban (és a konyhában) alkotnak, gyógyíthatják a társadalom sebeit (ahogy néhány konzervatív írónő magát láttatta), esetleg közösségiként határozzák meg magukat. Nem biztos, hogy kifejezetten csak nőinek tekintett területek belakásáról van szó csupán, olykor a férfiak által birtokolt területek átsajátításáról.”

Ez a meghatározás szintén arra enged következtetni, hogy nem merevek a határok férfi és női irodalom között, és úgy tűnik, hogy a társadalom – különösen a 20-as, 30-as években járók -, ellenállása sem erős az új textuális szerepek tekintetében, bár az is igaz, hogy bizonyos nemi szerepeket nehezen viselnek el a múltban, jelenben. Az már a jövő kérdése, hogy hogyan közelíti meg mindezt legközelebb a NemCsakNem, amely az Irodalmi Centrifuga „tudományos (nő)társa”. A feministák lelkesedése tehát nem lohad, hanem erősödik, és a nők, a szexuális szerepeket „másként” felfogók  irodalma újabb és újabb posztokat hódít(hat) meg.