Évek óta krónikus sci-fi-hiány van a mozikban: úgy tűnik, van elég baj itt (és
most) a Földön is, Hollywoodnak pedig az Al-Qaida vagy Szaddám öngyilkos katonái
mellett nem hiányoznak a megszálló ufók, az időutazók vagy a mélyűrben kóválygó
űrhajóba bezárt legénység őrülete. Az a pár szent őrült, aki mégis ebben a
témában alkotott valamit (Steven Soderbergh: Solaris, Danny Boyle: Napfény)
általában nem tesznek mást, csak Tarkovszkij és Kubrick előtt tisztelegnek, az ő
örökségüket ápolják, általában felemás sikerrel (ez a bevételekre és a filmek
színvonalára is értendő). Semmi merészség, semmi eredetiség. Még b-filmeket sem
mernek készíteni (pedig mennyire hiányzik egy kis Pitch Black- vagy
Halálhajó-szintű agyzsibbasztó szórakozás, nem?) Ennek megfelelően a szakma és a
közönség elvárásai is lejjebb csúsztak sci-fi-ügyben, miközben az igazán
ígéretes filmtervek (Randevú a Rámával, Neurománc) sorra buknak el még az
előkészületek alatt.

Most pedig a nagy semmiből itt van az Invázió,
amely egy ötvenesévek-beli sztorit (A testrablók támadása) vett elő újra,
sztárokkal, akik mellesleg igazi színészek is (Nicole Kidman, Daniel Craig,
Jeffrey Wright), és nagy költségvetéssel, a német Oliver Hirschbiegel (A
kísérlet, A bukás) rendezésében. Ez eddig jól hangzik, már csak az előbbi filmek
ismeretében is – de lássuk, minek kéne örülnünk. (A film színvonalának
illusztrálása érdekében muszáj kicsit spoilereznem – aki mindenképpen meg akarja
nézni a filmet, ugorja át a következő bekezdést!)

Carol jól menő
pszichiáter és egyedülálló anya, aki kissé problémás exférjétől igyekszik
megóvni (persze szöszi és bilifrizurás) fiát, Olivert. Tucker véletlenül épp
orvos-kutató, akit teljesen logikátlan módon megfertőz egy lezuhant
NASA-siklóval érkezett agresszív űrvírus. Ezután álmában gyorsan megzombul, hogy
emberformájú, érzelemmentes földönkívüliként ébredjen, akinek csak egy célja
van: továbbadni a vírust. Ez általában az áldozat sugárban lehányásával történik
(nem vicc, a film csúcspontján csak úgy repkednek a kulák!). Carol ráadásul,
akit szintén megfertőznek, és ezért drogokkal kell ébren tartania magát,
véletlenül rájön, hogy az emberiség utolsó reménye pont fia, aki – nagyon bénán,
valami régebbi fertőzéssel megmagyarázott oknál fogva – immunis. Tehát
anyatigrisként, érzelmeit hol elrejtve, hol pánikba esve próbál rendet tenni a
teljes városnyi vizenyős tekintetű, kifejezéstelen arcú ufó közt, egyik kezében
pisztollyal, a másikban egy kólásüveggel és némi gyógyszerrel. Nem riad vissza
attól sem, hogy lábon lője a szintén átváltozott legjobb barátját, vagy hogy egy
ágytámlával verje fejbe a szomszéd kisfiút (aki mondjuk nem is amerikai, hanem
valami távol-keleti, és a végén egyébként is örökbe fogadja, tehát nincs nagy
vész). Közben egy tudóscsoport dolgozik az ellenszeren, és bár az egész alkotás
a zombifilmeknél megszokott nyugtalanító és hatásos befejezésért kiált,
kegyelemdöfésként beiktatnak egy izzadságszagú és fél percben megmagyarázott
happy endet.

Az ufóknak egyébként van némi kollektivista-szocialista
ideológiájuk is (naná, majd pont kihagyják egy ötvenes években íródott amerikai
műből), ami nem is hangzik olyan jól, ha a boldogság és a béke kulcsa egy
hányástócsa, hát még, ha ilyen rideg alakok próbálnak meggyőzni, hogy álljunk be
a sorba. A kommunista ufóveszély legyűrése utáni tanulság pedig: nem baj, ha
háború van (főleg, ha két kontinenssel arrébb), legalább emberek
vagyunk.

A fentiek nem igényelnek magyarázatot – a film tényleg ilyen és
kész. Na jó, némi jól megkomponált feszültséget azért kapunk a pénzünkért (a
film legjobb jeleneteiben a még át nem változottak kényszeresen próbálják
elrejteni érzelmeiket, és sziszegve suttognak egymásnak jótanácsokat). De ennél
is szórakoztatóbbak az elképesztő blődségek, amelyekkel csak az a baj, hogy
teljesen komolyan gondolták őket. Szóval ha megnézzük ezt a közepes és teljesen
eredetietlen filmet, azt csak olyan társasággal tegyük, akivel felszabadultan
lehet az ilyeneken röhögni a film alatt és után egy sör mellett. Így máris
teljesen rendben van a dolog – az igazi sci-fi-őrültek pedig talán tudnak még
egy kicsit várni.