1990-ben elbarikádozták a teret, odahajtottak a markolók, a daruk, felépültek a
munkásbódék, hozták a cementet, a betonkeverőt, a házak falát ledöngető
buldózert, és megindult az építkezés. Manfred Walther csodálattal nézte, és
fényképezett. Otthon visszanézte, tetszett neki. Egyre többet fényképezett. 10
évig fényképezett, mire 2000-ben elkészült a Potsdamer Platz. Úgy döntött, ezt
nekünk is látnunk kell.
10 év kincsét láthatjuk 53 percben. A film
különlegességét az adja, hogy Manfred 80 000 állóképből rakta össze. Ő maga adta
ki, kézről kézre járt az alkotás, és idén eljutott Budapestre is.
Nagyon
sokan voltunk, ezért még több designos széket kellett behozniuk a szervezőknek,
és meg kellett emelniük a projektort, hogy mindenki jól lássa az est
fénypontját, a filmet. Hatalmas fémlétra két lába közé hungarocerlap került, és
arra a vetítő. Építészek – megoldották. A hangulatos, fémállványokkal
megerősített fagerendás épületben nem volt hideg, fűtötte a nézőket a hősugárzó
és az ingyen forraltbor.

Mozgóképek és a zene összhangja adja a némafilm
ritmusát. A markolófejek eszik a földet, a csövek okádják a betont, az emberek
olyanok, mint a felpörgött hangyák, és a házat arrébb vinni nem csak a mesében
lehet. Az egészben az a legszebb, hogy mindezt olyan könnyedséggel, mintha
kirakósjátékot játszanának.
Ha csak az eget nézzük, csak a vonuló felhőkből
érezzük, hogy megy az idő. Felgyorsítva telnek az évek, és távolról látszik a
munka eredménye. Végülis egy klipet láttunk arról, hogy épült fel egy
monumentális alkotás.
Ha ilyen lesz, mikor lepereg az életünk, az szép lesz
és izgalmas. Csak majd hiányozni fog a zenei aláfestés.