Millió dolog, amibe belehalhatsz a vadnyugaton – így szól a Hogyan rohanj a veszTEDbe eredeti címe, nem tudom, ti látjátok-e, de szerintem sehol nincs benne utalás az író-rendező-főszereplő előző filmjére, a Tedre. Nem véletlenül, mert a készítő személyén kívül minimális párhuzam húzható a két film közé, témájában, műfajában és sajnos színvonalában is óriási a különbség.

Az eredeti cím annyiban is több, hogy jobban körülhatárolja a vígjáték hangulatát, vagyis azt, hogy az élet a vadnyugaton az átlagemberek számára valószínűleg igen kellemetlen lehetett amellett, hogy kegyetlen is. Albert (Seth MacFarlane) számára mindenképp, hiszen jelentéktelen birkapásztorként az egyetlen fontos tényező az életében Louise (Amanda Seyfried) volt, aki viszont egyszerűen lecseréli őt Foyra (Neil Patrick Harris harmatgyenge alakításában), a falu bajuszspecialistájára. Pont ekkor jelenik meg a színen Anna (Charlize Theron), a helyi banditavezér (Liam Neeson) felesége, aki új színt visz Albert kiüresedett életébe.

A főszál mellett bosszantóan erőltetetten különböző véletlen haláleseteket kevernek a történetbe, ezek viszont annyira kiszámíthatók és ötlettelenek, hogy éppen a lényeg veszik el, vagyis a vadnyugat váratlan veszélyessége. Néha az volt az érzésem, hogy az említett jelenteket csak az előzetes kedvéért illesztették a filmbe, noha hozzá kell tenni azt is, hogy bár fölösleges volt, mégsem zavaró, mert a mellékszereplők (különösen a Sarah Silverman-Giovanni Ribisi páros) kellemesen kompenzálták azokat. A probléma inkább az, hogy a készítő eredeti szándéka, vagyis a műfaj szatirikus újraértelmezése így teljesen elhalt.

Seth MacFarlaneNem tudom, hol kerülhetett porszem a gépezetbe, de azáltal, hogy Seth MacFarlane (aki főszerep mellett írta és rendezte is a filmet) hőssé emelte kisstílű főszereplőjét, lényegében kiherélte az egész koncepciót. Úgy nincs értelme bemutatni azt, hogy millió módon meghalhatunk a vadnyugaton, ha egy hét gyakorlással legyőzhetjük pisztolypárbajban a környék leggonoszabb bandavezérét!

Ezzel akkor nem lett volna gond, ha a vígjáték Dávid-Góliát vonását kissé kevésbé komolyan véve mélyebben és jobban parodizálták volna a western műfaját, amire eddig kevés igazán emlékezetes példa volt a filmtörténetben (vagy inkább csak régen, pl. Támogasd a seriffed!) A vadnyugati filmeket az utóbbi időben többen próbálták feléleszteni, a kudarcok (A magányos lovas, Cowboyok és űrlények) sorát gyarapítja a Hogyan rohanj… is, közülük csak a műfaji összefoglalónak (Django elszabadul) vagy tisztelgésnek (A félszemű) szánt darabok voltak eredményesek. Az biztos, hogy a XXI. századi Hollywood már a világpiacra készíti termékeit, és ebbe már nem fér bele az elsősorban az Egyesült Államokban értelmezhető western műfaja…

A cikk folytatása ITT!