Tagadhatatlan, hogy a Marie Claire Fashion Days szervezői alaposan megjutalmazták azokat, akik úgy döntöttek, hogy velük töltik a hétvégét. Már a belépőhöz is járt egy ehavi Marie Claire, és még egy ajándék karkötőt is kaptam, amikor vasárnap dél körül megérkeztem.

A bejáraton áthaladva elsőre az a benyomásom támadt, hogy az egész rendezvény valahogy elveszni látszott a Millenáris hatalmas hodályában. Csupán néhány felállított standot és körülötte lézengő embereket láttam, de aztán kiderült, hogy a színpad, a workshopok terme (ami sajnos eléggé el volt dugva, így csak akkor találtam meg, amikor a program végén már kifelé jöttek az emberek) és a stylistok kuckója is megtalálható, kicsit beljebb helyezkedik el. Azért még így is hatalmas kitöltetlen terek voltak a pultok és standok között, amikkel mintha nem tudtak volna mit kezdeni.

Az eseményen a divattal többé-kevésbé kapcsolatba hozható márkák is jelen voltak. Egyesek nem vitték túlzásba, az Audi például kirakott két csillogó-villogó autót, amiket aztán egy árva hostesslány sem őrzött, míg a Dreft főtámogatóként több pulttal, játékkal és ajándékkal készült. A hatalmas terem több pontján elhelyezett próbababák a mosószerreklámokból ismert klisét követve a „mi termékünkkel” és a „hagyományos mosóporral” kezelésbe vett ruhadarabokba voltak öltöztetve, a látogatóknak pedig a be kellett jelölgetni a kis kuponfüzetben, hogy miről lehet messziről kiszúrni (nem bolyhosodik, nyúlik stb.), hogy melyiket mosták Drefttel. Aki sikeresen teljesítette a feladatot, több ajándék közül választhatott: én a masszázs helyett inkább a pulthoz mentem, ahol a Dreft színeiben pompázó rózsaszín vagy zöld koktélok közül az előbbit választottam. Nyereményemet iszogatva nézelődtem tovább, és idővel arra lettem figyelmes, hogy egyre többen mászkálnak egyforma, diszkós életérzést idéző csillogó ezüst reklámtáskával, amiből bizony nekem is kell. Hamar kiderült, hogy a Hewlett Packard standjánál osztogatják ezeket, és ráadásul egy komplett kis fotóssarok is fel van állítva zöld háttérrel, lámpákkal, fehér esernyőkkel, meg mindennel, amitől egy pillanatra mindenki címlapon pózoló modellnek érezheti magát. Mellette a Lufthansa standjánál (ahol a naponta induló, divat-járatnak nevezett Budapest-Milánó járatra hívták fel a figyelmet) ugyanezt kínálták, csak stewardess-ruhát is adtak hozzá, de az elegáns, fekete-fehér-szürke sálat az is megkapta, akinek nem volt kedve beöltözni. Első nekifutásra nem éreztem magamban elég bátorságot a fotózáshoz, így arra jutottam, hogy a különböző standoknál előbb megcsináltatom a hajamat és a sminkemet, és végül a nap megkoronázásaként fantasztikus fotót készíttetek magamról. Sajnos a tervem csak félig sikerült, mivel a Wella standjánál dolgozó összes fodrász addigra már zárásig be volt táblázva, így jobb híján csak a mellette levő sampon-tanácsadásra fértem be, ami sajnos inkább volt termékminta-osztogatás, mint tanácsadás. Ahhoz képest, hogy a legtöbb helyszínen kedves, segítőkész és türelmes hostessekkel és szakértőkkel találkoztam, ennél a pultnál pillanatok alatt lezavartak egy-egy embert anélkül, hogy bármi hasznosat is mondtak volna. Mindenesetre azért egy picike Swarovski kristállyal felturbózott nyakláncot itt is be lehetett gyűjteni.

Míg a fodrászoknál és a stylistoknál mindenki kapott egy időpontot, amikorra visszamehetett, a L’Oréal-nál úgy tűnt, nem fért be a keretbe egy plusz hostess alkalmazása, aki listába szedte volna a jelentkezőket, így aki profi sminket akart, az kénytelen volt sorba állni a „Legyen ön is szempillamilliomos!” szlogent hirdető L’Oréal-plakát előtt. Két sminkes dolgozott egyszerre, egy-egy emberen kb. negyedóráig, de mivel délutánra már egészen benépesült az óriási terem, elég hosszú sor alakult ki. Nagyjából másfél óra várakozás után kerültem sorra, de végül nagyon is megérte. Füstös és macskás smink közül lehetett választani, én rábíztam a sminkesre, mert kíváncsi voltam egy igazi, hozzáértő véleményre azzal kapcsolatban, hogy mi áll jól nekem (és hogy ez mennyire egyezik vajon a saját véleményemmel). A lány, aki foglalkozott velem, már tíz éve sminkesként dolgozik, így igazi szakértőnek nevezhető. Elmesélte, hogy igazán jól egy sminkmester mellett lehet kitanulni a szakmát, ahogy ő is tette. Miután végzett, egyből a L’Oréal csapatába került, de mivel a márkának nincs saját üzlete, ezért csak a mindenféle rendezvényeken űzik ezt a fajta tanácsadást. Egyébként tévéműsorok szereplőit sminkeli, és színházi előadásokban is dolgozott (volt, hogy nyolcvan gyereket festett ki a Bogármese című előadáshoz). Minden sminkesnek volt egy saját kincsesládája, tele ezerféle festékkel, krémmel és ecsettel, de megtudtam, hogy a magamfajta hobbisminkelőnek bőven elég három ecset a szemfestéshez (egy lapos, egy kerek és egy applikátorban végződő) és még három az archoz (egy nagy pirosító, púderecset és egy kisebb a szem alatti karikák eltűntetéséhez). Ő az alapozót szintén egy külön ecsettel tette fel, de elmondta, hogy pont ugyanolyan jó, ha az ember az ujjaival elkeni az arcán, mint egy hidratáló krémet (persze úgy, hogy semmi sem maradjon ki, például az orrlyukak körül se), otthon, magának ő is úgy szokta. A női magazinok homályos, egymásnak ellentmondó tanácsainak köszönhetően eléggé tanácstalan voltam azzal kapcsolatban, hogy mi jön előbb, a púder, a pirosító, a szem kifestése, vagy mi is, de a segítőkész sminkesnek hála, ez a rejtély is megoldódott. Először jön persze az alapozó, aztán rögtön a púder. Ezt követi a szem kifestése, az elkent festéket pedig nagyon könnyű letörölni a púderről egy kozmetikai pálcika (ami nem azonos a fültiszító pálcikával, bár nagyon hasonlít) segítségével. A szem után jön a száj, végezetül pedig a pirosító. Mire idáig eljutottunk, sok hasznosat megtudtam arról, hogy mi áll jól, milyen színeket és termékeket érdemes használnom. Bár váltogatták egymást a nap során, azért egy-egy sminkes így is elég sokat dolgozott, de ennek ellenére a lány, aki engem sminkelt, nagyon türelmes és kedves volt, minden kérdésemre válaszolt, ráadásul tényleg profi munkát végzett: a füstös smink, amit készített, úgy mutatott rajtam, mint valami címlapon, úgyhogy elérkezettnek láttam az időt, hogy visszamenjek fotózkodni, és megkapjam az ezüst táskámat.

A sminkes után egy stylist véleménye is érdekelt volna azzal kapcsolatban, hogy mi is a nekem való, de sajnos hozzájuk már lehetetlen volt bejutni. Azért egy pillanatra sikerült benéznem az ő kis főhadiszállásukra is (amit szintén a Dreft üzemeltetett), ahol tükrök, varrógépek és rengeteg ruha között rohangált az a három-négy stylist, akik amellett, hogy tanácsot adtak, a látogatók régi darabjainak felturbózását is vállalták, és láthatóan rengeteg munkájuk volt.

Végül körülnéztem az Ourstyle Boutique jóvoltából hangulatosan berendezett kis sarokban is, ahol a Fashion Days divatbemutatóin szereplő magyar tervezők ruháit lehetett megvásárolni, ráadásul az Ourstyle divattanácsadója még be is segített a vásárlóknak, ha valaki nem tudta eldönteni, melyik színt vagy fazont válassza. Így aztán búcsúzóul még azt is megtudtam, hogy ősz típus vagyok, amit ugyancsak sosem sikerült kiderítenem a nőimagazin-szakirodalom homályos jellemzései (az ősz típus szeme jellemzően barna, de lehet akár zöld vagy kék is) alapján.
Miközben kifelé menet átvettem a Dreft utolsó ajándékát, egy flakon folyékony mosószert, és hozzácsaptam a zsáknyi begyűjtött ajándékhoz, arra gondoltam, hogy a Marie Claire Fashion Days-nek ugyan vannak hiányosságai, de azért jó dolog, hogy ez a rendezvény tényleg mindenkinek szól, aki szeretne egy kicsit elidőzni a divat világában.