1908. – A huszadik század eleje. Egy olyan kor, amikor a szavaknak még volt
súlya, az embereknek volt becsülete és méltósága, a művészeknek volt tekintélye.
Az utcákon lovas kocsik és hintók közlekedtek, a társasági élet a kávéházakban
zajlott. Az aktuális történelmi és politikai események megosztották a magyar
társadalmat, de egyvalamiben mindenki egyetértett: Fejleszteni kell az ország
kultúráját, népszerűsíteni kell az irodalmat, amely az akkori értelmiségi réteg
egyik legkedveltebb szórakozási lehetősége volt.

E magasztos célkitűzés
hatására született meg a Nyugat című irodalmi folyóirat 1908. január 1-én,
hazánk akkori legismertebb kritikusai és szerzői – Osvát Ernő, Fenyő Miksa,
Ignotus, Ambrus Zoltán és Hatvany Lajos – szerkesztésében. A szerkesztők névsora
folyamatosan bővült, az évek során az összes kiemelkedő tehetségű költő és író
hozzájárult írásával a lap népszerűségéhez, sikerességéhez. Először csak néhány
száz példányban jelent meg, de az évek során ezrek olvashatták Ady Endre, Babits
Mihály, Tóth Árpád, Móricz Zsigmond, Juhász Gyula, Csáth Géza, Kaffka Margit és
egyéb elismert publicisták írásait. Ők alkották az első nemzedéket. Költői
hitvallásukhoz hűen, szembeszegülve a konzervatív politikai hatalommal, a
korlátlan alkotói szabadságot hirdetve, teret hagyva az újításoknak,
világirodalmi szintre emelték a magyar irodalmat.
Az első világháború sem
állt a Nyugat útjába, háborúellenes cikkeivel, humanista szemléletmódjával
erőteljesen lázadt a háború borzalmai ellen, olvasóközönségét elrettentve a
militarista magatartástól. 1917-ben Babits Mihály – Fortissimo című
háborúellenes verse miatt elkobozták a lapot, a költő ellen pert
indítottak.
A húszas években alakult ki a második nemzedék – József Attila,
Szabó Lőrinc, Márai Sándor, Németh László, Zelk Zoltán, Tamási Áron, és Gelléri
Andor Endre fő képviseletében. Lelkesedésük és küldetéstudatuk méltón emeli őket
elődjeik szintjére. Az 1929-ben bekövetkező gazdasági világválság, és az akkori
főszerkesztő Osvát Ernő öngyilkossága, majdnem a Nyugat megszűnéshez vezettek,
de Móricz Zsigmond önfeláldozó nagylelkűségével saját anyagi költségein
megmentette a lapot. A továbbiakban Babits Mihállyal szerkesztették, ki-ki a
saját szakterületét képviselve. A 30-as évek elején kialakult népi vs. urbánus
vita megosztotta a néphagyományban gazdag, vidéki életformát dicsőítő, és a
modern nagyvárost magasztaló művészeket. Ez a disputa inkább előnyére vált
irodalmunknak, mint hátrányára, számos mű született ebben a
témakörben.
1933-ban Móricz végzetesnek tűnő pénzügyi problémák miatt
szakított a Nyugattal, Babits egyedül maradt a főszerkesztő. Jelentős
élettapasztalatának, szakmai profizmusának híven megbirkózott a feladattal,
méltán kiérdemelvén az ,,akkori irodalmunk legmeghatározóbb
személyisége”-jelzőt. Ekkor kezdett felerősödni és előtörni a harmadik nemzedék
– Radnóti Milkós, Weöres Sándor, Jékely Zoltán, Vas István, Ottlik Géza, Illyés
Gyula és egyéb tehetséges ifjú költők és írók személyében. Munkásságukat nem
jellemezték olyan jelentős újító törekvések mint az első két nemzedéket.
Rendíthetetlenül elhatárolódtak a feltörekvő avantgárd minden egyes
irányzatától, írásaikban az újklasszicizmust képviselték és hirdették.
A
közelgő háború ellen minden erejükkel tiltakoztak, de nem tudtuk elkerülni a
végzetes következményekkel járó tragikus történelmi eseményt.
1941-ben
Magyarország belépett a második világháborúba, és ugyanebben az esztendőben
meghalt Babits Mihály. A folyóirat megjelenési engedélye kizárólag az ő nevére
szólt, ezért halálával a Nyugat halála is bekövetkezett. Véget ért egy korszak,
melynek összefogása a magyar irodalom felvirágoztatásáért, és a kultúra magas
szintű terjesztéséért példaértékű az utókor számára.
Egy kor, amelyben az
embereknek szembe kellett nézni a háború borzalmaival, az elnyomó hatalommal és
embertársaik kegyetlenségével. Egy kor, amelyben a művészek fő feladata nem a
szórakoztatás, hanem nemzetük, honfitársaik és a humanista értékek védelme volt.
Saját eszközeikkel sokszor mégis nagyobb hatást értek el, mint a fegyveres
katonák vagy a hataloméhes politikusok. Tiszta szívből, őszintén vetették
papírra gondolataikat, melyek 100 év elteltével, napjainkban is helytállóak és
megfontolandóak. A szó elszállt –az írás megmaradt.