Háy János legújabb könyve nem egy tipikus nyári olvasmány. Gyönyörű és játékos megfogalmazáson keresztül szembesíti az olvasót az emberi természet irracionális voltával: hogy mindig ugyanazokat a hibákat követjük el; hogy mindig azt bántjuk meg, akit szeretünk; hogy olyanná válunk, ami ellen küzdünk; hogy nem lépjük meg azt, amiről tudjuk, hogy meg kéne.

S mik azok a hozott lelkek? Ujjlenyomatok, melyeket mások belénk égettek. Olyan emlékek, amikkel nem akarunk szembenézni. Jó mélyre elássuk őket magukban és már-már elhisszük: nem is velünk történtek meg az adott események. Pedig a hozott lelkek sok mindent megmagyaráznak. Miért reagálunk bizonyos szituációkban mindig ugyanúgy? Miért tesszük azt másokkal, amit velünk is elkövettek? Mennyiben alakítom valóban én a saját életemet, s mennyiben határozzák meg a szüleim, a párkapcsolataim rossz emlékei? Háy nagyon érzékenyen tapint rá az emberi természet alapvető pszichológiai folyamataira. A rengeteg elfojtásra és frusztrációra, amit sokan egy életen keresztül cipelnek magukban, s nem értik, hogy miért romlott el valami, hogy miért nem működik, hogy mit kéne tenni.

A novelláskötet olyan emberi sorsok tárháza, melyek súlyos hozott lelkekkel dolgoznak, s olykor fel is adják a küzdelmet. A történetek forgatókönyvét már nagyon jól ismerjük, éppen ezért pontosan tudjuk, hogy akármennyire is szurkolunk, nem végződnek a mesehősök megnyugtató győzelmével. Tragikus sorsok, de egyben hétköznapi félresiklások is. S pont ezt a legfájdalmasabb, hiszen akár mi is lehetnénk az ő helyükben. Olvasás közben sűrűn pisloghatunk egy nagyot: ,,a volt barátom pont ezt csinálta velem; a barátnőmnek én is pontosan ezeket mondtam; bezzeg én sose lennek erre képes”. Pedig a bátrabbak saját magukkal is szembenézhetnek. Hiszen mindenki ujjlenyomat valaki másnak a lelkén, a hozott lelkek pedig szüntelenül munkálkodnak.